Off

Guten Tag!

Elnézést az inaktivitásért, de nem szeretnék összecsapott munkát kiadni a kezeim közül. Amint tudok, jelentkezem és a blog új designnel és péntekenként új részekkel vár! (:

Katherine xx.

Második fejezet - Isten éltessen, Paulhus!

Kótyagosan ébredtem, némileg keserű, talán utóízt éreztem a számban az altató bevétele után. Időérzékemet elveszítve trappoltam a fürdőszobába, hol egy kócos, sápadt lány nézett vissza a tükörből, akitől szinte megijedtem. Gyors mozdulatokkal fésültem a hajam, ami máris javított az összképen, de még soknak mondható smink után sem közelített arcom az elfogadhatóhoz. Egy vállrándítás után lebattyogtam a lépcsőn, hol anyának – és bárki másnak hűlt helyét találtam. Az ebédlő felé vettem az irányt, hol a széles faasztalon egy dobozt fedeztem fel, mellette apró cetlivel. Kíváncsian siettem felé, majd megpillantottam a narancssárga tartót, mire ló betűkkel volt felírva a gyógyszer neve, azaz HYPNOGEN. Szem forgatva dobtam vissza a sima fafelületre a doboznyi altatót, majd a fecnit pillantottam meg, mire nővérem gyönyörű kézírásával egy rövidke mondatot firkantott: Isten éltessen, Paulhus! Basszus. Ma van a szülinapom!

Érdekes gondolatok társaságában lépkedtem a Rockledge felé, kínomban vigyorogtam. Elfelejtettem a saját szülinapom, micsoda röhej! Igazából nem volt nehéz. A tavalyi elég… érdekes volt – védekezett a Tudatalattim. A kórházban feküdtem benyugtatózva… este bejött anyu és csupán annyira emlékszem, hogy zokogott. Fintorogtam a gondolatra, de ekkor megjelent meleg barátom széles vigyorral a képén. Egy sablonos boldog szülinapot cicámra számítottam, de e helyett csak Stefan külsejét ecsetelte és azt, mennyire jó volt bámulni hátsó fertályát abban az új feszes naciban. Egyrészt örültem, ugyanis nem kellett ömlengős pillanatokba csöppennem, másrészt pedig csalódott voltam, hiszen reméltem, hogy nem csak a nővéremnek jutok eszébe.
- Ez fantasztikus, Matt – álvigyort aggattam a képemre, szerettem volna azt a hatást kelteni, hogy figyelek, de barátom felvont szemöldökei nem a terv megvalósításáról mutatkoztak.
- Az afrikaiak gazdasági helyzete? Igen, szerintem is az – motyogta ironikusan, mire kurtán felnevettem. Basszus, észre sem vettem, hogy témát váltott. Milyen önző dög vagyok.
- Bocs. Kicsit kába vagyok ma.
- Kicsit? Ha nem ismernélek, azt hinném, szívtál valamit, bár így sem ártana megnéznem a két szép szemed – került elém, majd miután alaposan belenézett íriszeimbe, egy vállveregetéssel konstatálta, hogy minden rendben.
- Csak… fáradt vagyok – halványan elmosolyodtam, majd a közelünkben lévő kopott pad felé mutattam, tudatván – üljünk le. Lustán telepedtünk le a zöld festékkel bevont lócára, majd szem forgatva figyeltem, ahogyan Mindenkitbasztatok Monica tizenöt centis magas sarkújában felénk tipeg. Istenem, ez sosem fog békén hagyni – acsarkodott a Tudatalattim, mire elvigyorodtam.
- Egy kis szülinapi szex, Emily? – dobta oda a megjegyzést, mintha spontán találta volna ki, de tudtam, egész reggel ezen agyalhatott. Pimasz vicsor ült ki orcámra, majd hátradőltem.
- Húzz már innen, te kis ribi – próbált védelmezni Matt, mire a liba hangosan felnevetett.
- Ahj, Matty… ezt még gyakorold – szánalommal teli képpel mustrált, majd elsétált. Barna barátom összeráncolt homlokkal pillantott rám.
- Védd már meg magad!
- Te tényleg azt hiszed, hogy érdekel Mindenkitbasztatok? – fogaimat megvillantva vigyorogtam, mire ő is követte példámat.
- Nem gondoltam, hogy emlékszel még erre a becenévre. Elsőben találtuk ki – nosztalgikus hangulatba kerültem, a gólyabált idéztem fel, majd a tömérdek szívatást. A legjobb év volt.
- Azóta is így hívom – vihogtam, majd felálltam. – Húzok órára.
- Imádlak, édi – ölelt át, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra, én pedig furcsa arckifejezéssel trappoltam a tizenkettes terem felé, hol kezdetét vette egy rém unalmas földrajz óra.

Kávémat szürcsölgetve bolyongtam a földszinten, egyszerűen semmivel nem tudtam lekötni magam a negyvenöt perces lyukas óra alatt. A második körömet tettem meg a két lépcső között elhelyezkedő hosszú folyosón, mikor észrevettem, hogy a pince ajtaja nyitva áll. Szemöldökömet összeráncolva sétáltam le az első és második lépcsőfokon, hogy jókislány módjára becsukjam, de kíváncsiságomat ismét megkecsegtetve továbbmentem. A helység poros és sötét volt, néhány régi pad lapult csupán ott, számlálhatatlan pók és talán patkányok is, de nem akartam tudomást szerezni róluk. Óvatosan, halkan lépkedtem, kikerülve a cigi csikkeket, közben hálát adtam az égnek, amiért ma a jó öreg Converse – t választottam. Régen fantáziáltam arról, hogy a suli pincében a régi igazgató - ki elég váratlanul halt meg, itt van eltemetve, ezért kissé csalódottan konstatáltam, hogy ez a hely csupán arra szolgál, hogy a karbantartó sunyiban tudjon dohányozni. Egy falhoz értem, mi azt jelentette, hogy körbejártam az egészet, ezért egy egyszerű mozdulattal megfordultam, célként kitűztem, hogy minél észrevétlenebbül kisétálok innen, de ekkor megállt bennem az ütő. Kék szempár bámult rám, mikor látta, hogy pislogás nélkül nézem íriszeit, elvigyorodott.
- Mit keresel itt? – vártam, hogy suttogjon, de nem tette, körülményekhez képest egész hangosan beszélt. Hangja ismerős volt, beletelt fél percbe, hogy rájöjjek, a tegnapi megmentőm áll előttem.
- Én csak… ömm… - kerestem a szavakat zavarodottan, de minden gondolatom elpárolgott, egyszerűen nem sikerült egy értelmes mondatot kicsikarnom magamból. – Láttam, hogy nyitva van az ajtó és izé… - mutattam a nyílászáró felé. – Sajnálom.
- Hé, nyugi – nevetett fel kurtán, majd látván, hogy pontosan előttem áll, hátrébblépett. – Én is csak… kíváncsi voltam – mondata hallatán nyugodtság lett úrrá rajtam, mit egy vicsorral mutattam ki.
- Azt hittem, van itt valami… ijesztő – gondolatban nem hangzott ennyire gyávának ez a mondat, de mikor kimondtam, azonnal megbántam.
- Itt nincs mitől félned – játékos mosolyra húzódtak ajkai gyermekded félelmem láttán. – A Rockledge az egyik legunalmasabb suli ilyen téren – legyintett. Ha tudná, mi történt tavaly szeptemberben… görcsbe rándult a gyomrom, de erőt vettem magamon és beszélni kezdtem.
- Értem – nagyot nyeltem. – Mióta jársz ide? Úgy tűnik, nagyon otthon vagy a gimit illetően.
- Tavaly érkeztem – nevetett, szinte úgy tűnt, hitetlenkedik. – Te bizonyára új vagy.
- Áh, a legkevésbé sem! – hajtottam le a fejem zavaromban.
- Akkor eddig hogy - hogy nem láttalak? – oldalra döntötte a fejét, úgy mustrált.
- Hagyjuk – kurtán válaszoltam, majd kifogtam magamnak egy pontot a teremben, azt bámultam.
- Akkor… öhm. Indulnunk kéne – törte meg a rövid ideig tartó csendet. Látta, hogy nem vagyok képes a válaszadásra, ezért átkarolt és a lépcső aljáig kísért. Bántott érintése, deja vu lett úrrá rajtam, de nem törődtem vele. Sokkal inkább a fent álló férfira esett pillantásom, ki felhúzott szemöldökkel bámult, lábaival nagyokat dobbantott a csempeszerű padlón. Rövid időbe tellett, míg felismertem, hogy az igazgatóhelyettessel állok szemben.
- Miss Paulhus – nyájasan szólalt meg, mire megállt bennem az ütő. Basszus! Felismert.
- Üdv, Mr. Parker – álvigyort magamra aggatva tettem meg pár lépést, vártam, hogy a szőke kövessen, de nem éreztem közelségét. Oldalba akartam bökni, de mikor megpróbáltam a mozdulatot, a levegőbe csaptam. Körülnéztem, de hűlt helyét találtam. A szívem zakatolt, libabőr jelent meg barna bőrömön és egyszerűen képtelen voltam továbbmenni. Hová tűnhetett?
- Örömömre szolgálna, ha kifáradna onnan, kedves – tettetett nyugodtságot. Lassacskán értem a férfi elé, ki már szorgosan körmölte a büntetést egy jegyzettömbbe. Letépte a papírt, majd szótlanul átnyújtotta és nemes egyszerűséggel távozott. 
Gyilkos házak túrájáról való kitiltás. – állt a cetlin, mire mélységes gyűlölet öntötte el belsőmet. Pénteken lett volna a napja, hogy egy egész délutánt és talán estét a város különböző pontjain töltünk, hol elhagyatott házakban nézelődünk egy idegenvezető társaságában. Feldúlva dobtam a táskámba a papírt, majd az udvar felé siettem, hol a szőke egy kuka mellett dohányzott. Felajzott voltam, idegesen trappoltam oda, ahol állt, és számon kértem.
- Mikor megláttam a dirit, a másik kijáraton húztam el a csíkot, ennyi az egész – vállat vont és a meggyötört Marlboro dobozát nyújtotta át, amiből kivettem egy szálat és meggyújtottam.
- Lemaradok a szellem háztúráról – csüggedtem, majd mélyet szívtam a nikotinbombába. A srácnak felcsillant a szeme és rám mosolygott. – Mi olyan mulatságos?
- Az egész hülyeség. Egyszer már megjártam és halálra untam magam – ecsetelte, majd lepöckölte cigarettájáról a parazsat.
- Azért biztos izgalmasabb, mint a földrajz.
- Nem hinném – közömbös volt velem szemben, ami feldühített. Még a nikotin sem tudta csillapítani mérgemet, ezért eldobtam a fehér rudat és rátapostam. – Majd én elviszlek.
- Kizárt dolog – röhögtem fel és ezzel lezártnak tekintettem a témát, de tovább erősködött.
- Miért? Rengeteget tudok az ilyesmiről, mondhatni, ez a hobbim… - a távolba nézett, úgy beszélt. – Egy veled egykorúval élvezetesebb lenne, mint egy vénemberrel, aki valószínűleg már az ezernyolcszázas években is élt – látszott, hogy mulat a poénján, de én nem tettem. További indokokat vártam, meggyőzést, sőt, talán könyörgést is. – Egyébként is… ők csak nyers történelemről ecsetelnek, míg én bevezetlek a régi, mocskos kis titkokba, amik arrafelé zajlottak.
- Honnan tudsz te többet, mint az, aki erre van szakosodva? – ráncoltam az orrom és mélyen a szemébe néztem.
- Mondtam már… ez a hobbim.
- Aha.
- Ma este? – kacsintott, úgy tűnt, mintha már tudná is a választ, de elkeserítettem.
- Nem jó. Valószínűleg egy száradt tortaszelettel fogom nézni az Oprah showt, miközben anyám a Happy Birthday to You – t énekli. Belegondoltam, milyen unalmas és slampos éjjelnek nézek elébe, de félbeszakította utálkozó gondolatmenetemet.
- Ma van a szülinapod? – csodálkozott.
- Igen – zavarodottan a betonon pihenő kavicsokat bámultam, egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni.
- Akkor mindenképpen meg kell ünnepelnünk egy szellemház túrával – vicsorgott. Igazából tényleg kecsegtetően villant fel előttem a kép, hogy ezzel a félistennel elhagyatott lakásokban mászkálunk, minthogy otthon üljek, ezért belementem. – Mondjuk kilenckor?
- Jó – mosolyogtam, majd a kijárat felé sétáltam. Észre sem vettem, hogy már fél négy, és sportra egyébként sem akartam bemenni, ezért a belváros felé vettem az irányt.

Már éppen nyolcat ütött az óra, mikor szűk utcánkban koptattam a cipőm. A kavicsokkal felszórt aszfalt gyengéden masszírozta a talpam, a szellő belekapott a fák gyér koronájába. Lassan sétáltam a monumentális épületek között, és megálltam a miénk előtt. A sövény – mint mindig, most is formára volt nyírva, apró kis kerítés választott el a lakásunk adta biztonságtól. Az ablak elég belátást biztosított ahhoz, hogy jó pár ismerőst fedezzek fel nappalinkban. Anya bulit szervezett nekem. Megszervezte, majd elkezdték nélkülem. Tipikus. Nem volt kedvem ehhez az egészhez. Vigyorogni a rokonok előtt, becsiccsenteni anélkül, hogy bárki agyára is mennék és nem gondolni a tavalyi szülinapomra… talán őrült voltam… őrült, érdektelen tinédzser, de nem érdekelt. A házunk előtt elhelyezkedő buszmegállóra szegeztem tekintetem, majd lassú léptekkel felé sétáltam. Halványan elmosolyodtam, mikor leültem a kopott, sárga padra és a fél kilenckor induló járatra vártam. Halk zene hallatta magát mögülem, kilencvenes évekbeli sláger. A nappaliból kiszűrődő fény és dallam egészen hangulatossá tette a várakozást, majd egyszer csak hangos robajjal megérkezett a busz, mire boldogan szálltam fel.

- Eljöttél – a szőke srác hangja inkább hatott hitetlenkedőnek, mintsem meglepettnek, ami érdekes módon egészen viccessé tette a szituációt.
- Otthon bulit szerveztek nekem, de miattad kihagytam, szóval ajánlom, hogy izgalmassá tedd az estém – kacsintottam, majd beletúrtam a hajamba és megilletődött arcát figyeltem. Kibaszottul szexi volt, ahogyan hanyagul lógott csípőjén a farmer, mibe fehér ingét betűrte. Belepirultam a buja gondolatba, így inkább a koszos padlót mustráltam tovább.
- Úgy érzem, a szellemház túra jobban izgat, mint én – miután kimondta, elröhögte magát, majd a tenyerébe temette arcát. Kínos. – Bocs, nem úgy értettem – vigyorognom kellett zavarodottsága láttán. – Ömm.. indulhatunk? – mosolyodott el és közelebb lépett hozzám.
- Aha – lassan lépkedtünk a köveken, majd alig öt perc séta után megálltunk egy egészen normálisnak tűnő épület előtt. Bár fehér faláról omladozott a vakolat, mitől szürkés árnyalatot kapott némely pontja, mégsem tűnt horrorisztikusnak.
- Nos, itt is lennénk – mutatott felé. – Az ezerkilencszázas évek elején épült, első sorban kuplerájnak indult. Rengeteg, ártatlan nő veszítette el szüzességét itt… embercsempészet áldozatai lettek – köröm rágcsálva vártam a folytatást, de úgy tűnt, lezártnak tekintette a témát, ezért rákérdeztem.
- Mitől érdekes ez az egész?
- Áh, szóval a mocskos titkok rész is érdekel – féloldalasan elmosolyodott, majd tovább taglalta a témát. – Tipikusan az a hely volt, ahová nem csak a gazdagok fértek be, így Isten tudja, milyen alakok fordultak meg itt… - közelebb sétált a házhoz, majd megállt. – Az itt… dolgozó nők nem bírták a strapát – idézőjelet mutatott, majd mélyen a szemembe nézett. – Gondolj bele… egy nap akár húsz férfival is össze kellett feküdniük, mindezt akaratukon kívül… - a kopott, zöld ajtóig sétált. – Előre eltervezett öngyilkosságot követtek el.
- Azaz? – meglepődötten kérdezősködtem és nem bírtam levenni a szemem a srácról.
- Egytől egyig leugrottak a tetőről – mutatott fel, amitől megborzongtam. Időm sem volt megemészteni ezt az egészet, már kézen fogott és bevezetett az épületbe. A szó, ami jellemezné, az elhagyatott. Távolról sem mondanám rondának, vagy félelmetesnek, sokkal inkább az elhanyagoltság volt jellemző. A falon óriási képek lógtak, a portól nem láttam, mit ábrázoltak, de biztos voltam benne, hogy nem tájképek voltak. Megbabonázva sétáltam végig a hatalmas előtérben… egy kanapé, mely már kifakult, rengeteg lámpa és egy zenegép. Ezt tartalmazta a tűzpiros falak közé ékelődött hall. Felfogtam a tragédia súlyát, mégsem értettem, miért került fel a szellemház túrák programja közé.
- Miért szerepel a gyilkos ház túrán? – hunyorogtam, a srác az ajtóban állt és engem figyelt.
- Úgy tartják, a dühös örömlányok visszajöttek és megölték a kóceráj vezetőit – dőlt az ajtófélfának, majd tette keresztbe karjait. – A hullák egyszerűen eltűntek – hitetlenkedve csóválta a fejét. – Hihetetlen, nem?
- Igen, az… - tágra nyílt szemekkel próbáltam feldolgozni mindezt. Fogalmam sem volt, hogy ennyire hatással lesz rám ez a túra… magamban hálát adtam az égnek, amiért kitiltottak és a szaftosabb részleteket is megtudhatom… és ez még csak a kezdet.

- És íme… a túránk utolsó helyszíne – a látványtól megborzongtam. Fából összetákolt épület előtt álltunk. Orrfacsaró bűz szivárgott bentről, amitől elfintorodtam. Az emelet ablakai hiányoztak, azt hittem, rögtön összedől a ház, amint belépünk.
- Oké, de mi ez a büdös? – az orrom elé kaptam a kezem, úgy nézelődtem. Már sötét volt, így még hátborzongatóbb volt a látvány, a falakon már gombák és mohák terpeszkedtek és az ajtó nyitva állt.
- A büdös ház. – vállat vont, majd közelebb ment. Fintorogtam, mikor arra gondoltam, követnem kell, de a kíváncsiság felülkerekedett az undoron és én is tettem felé pár lépést. – Egy öregasszony lakott itt… az emberek, akik látták, mind féltek tőle. Állítólag, mikor ránézett valakire, halálfélelme lett – taglalta tárgyilagosan, de nem igazán értettem. Ugyan miért lenne halálfélelme bárkinek is, aki meglát egy öreglányt? A szemeimet forgattam és tovább bámultam az épületet. A verandán egy hintaszék álldogált magányosan, mellette pedig egy hatalmas lyuk ékeskedett. – Aztán minden kiderült – a hangjából sejtelmesség áradt, kissé megborzongtam tőle. Nem éreztem magam biztonságban. – Szeretett kísérletezni.
- És? – felvontam a szemöldököm, majd mellé álltam.
- Embereken. Létre akart hozni egy kiskaput, melyen a holtak visszatérhetnek az élők közé. Az egész életét ennek szentelte.
- Egy kicsit zizi volt, nem? – félelmemet érdektelenséggel próbáltam leplezni, de hangom magassága talán megmutatta neki, mennyire rettegtem. Fogalmam sem volt, miért, de késztetést éreztem arra, hogy bemenjek. Hatalmas késztetést.- Én őrültnek mondanám… - vigyorgott. Az ajtó felé fordultam, tettem pár lépést felé, de elkapta a karom. – Ahhoz, hogy bemehess, az egész sztorit tudnod kell.
- Volt, hogy három napig is rohadtak a hullák a nappalijában, de őt ez abszolút nem zavarta. Szerette a szagát – elfintorodott. – Kilencvenkét éves volt, mikor meghalt.
- Ez érdekes volt, bemehetünk végre? – a türelmetlenség felülkerekedett rajtam és akaratomon kívül mondtam ki a szavakat. Már önmagamtól is féltem, a vágytól, hogy milyen lehet bent lenni és elképzelni, hogyan gyilkol, még jobban. Hátat fordítottam neki. Már a küszöbön álltam, mikor utánam kiabált.
- Ez csak a hivatalos sztori – gyanakvóan hátrafordultam és arra vártam, hogy tovább beszéljen. – Csak akkor folytatom, ha visszajössz ide, biztonságos talajra – mutatott maga mellé. Szem forgatva engedelmeskedtem és mintha a varázs elszállt volna. Egyáltalán nem éreztem késztetést az iránt, hogy bent legyek. A büdöstől szinte könnyezett a szemem és nem értettem, hogyan tudtam olyan közel menni hozzá. Rejtély. – A legendák úgy tartják, több százszor követett el öngyilkosságot és mindig visszatért. Mindenki akarta a titkát. Aranyat, gyémántot kínáltak neki, sőt, volt olyan eszement, aki több milliót is adott volna érte. Semmiért nem adta oda. Magának akarta az érdemet, kitűntetésre és tiszteletre vágyott.
- De ezt soha nem kapta meg – felé fordultam. Ismerősnek találtam a történetet, olyan volt, mintha már többször hallottam volna. Szédülni kezdtem.
- Rengeteg halandó megtudhatta milyen is a halál – folytatta. – Mikor ránézett egy emberre, az öngyilkosságot követett el még aznap este, különféle módokon. Azt olvastam, hogy volt, aki szíven szúrta magát, de olyan is, aki hagyta, hogy szépen elvérezzen. Másnap mind visszatértek.
- De hogyan? – még ha egy rossz tündérmesét mondott volna, akkor is remegtem volna a félelemtől. Az, hogy ez talán igaz volt, dühített. Hogyan lehet visszatérni a halálból?- Ezt senki nem tudja. Az asszony talán még most is él. Nem lehet tudni. Aki hisz a legendákban, mai napig keresi a nőt, akiről csak fantomképek vannak… aki pedig nem, az van olyan hülye, mint mi, és eljön ide – nevetett fel. Szóval az egész hazugság volt? Tomboltam. Elmondott egy történetet, amitől teljesen beparáztam, elhozott egy házhoz és képes azt mondani, ez csak egy legenda?
- Na jó, én leléptem – forgattam a szemem és tettem néhány lépést.
- Emily, csak rajtad áll, hogy hiszel – e benne! – honnan tudja a nevem?
- Most komolyan… elhozol ide, elmondasz egy totál hátborzongató mesét, amiben még te sem hiszel, és azt hiszed, majd én bedőlök ennek? Különben is… honnan tudod a nevem? És mi a faszomért jöttem el veled ide? Én nem tudom a neved! Tiszta hülye vagyok – a hajamba túrtam és földbe gyökerezett a lábam. Elém állt.
- Nem mondtam, hogy nem igaz a történet. Hit. Ez kell hozzá. Én hiszek benne… csupán nem félek. Próbáltam oldani a feszültséget. Rengeteget járok ide… olyan, mintha vonzana ez a ház – elhúzta a száját. Abban a pillanatban megértettem őt. Egy pillanatra én is úgy éreztem, mintha ide tartoznék… talán mindez erősebb volt számára.
- A többi kérdésemre nem adtál választ – lehajtottam a fejem, nem néztem a szemébe.
- A nevem Kit. Kit Turner – kezet ráztunk, amitől jobb kedvem lett, de még mindig nyomta a szívem az, honnan ismer.
- És honnan tudod a nevem?
- Tájékozott ember vagyok, Emily. Tisztában vagyok azzal, mi történt a tavalyi évnyitón, mikor még nem a Rockledgébe jártam – abban a pillanatban úgy éreztem, összedől a világ. Tudott a pletykákról… be is dőlt nekik és mégis itt van! Mégis miért?! Szédelegtem. Képtelen voltam feldolgozni azt, amit az előbb mondott. Nem tudtam mozogni, nem tudtam beszélni. Csak ott álltam mereven, Kitet bámulva. – És azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem egészen így történt – olyan nyugodtan beszélt, mintha a keddi ebédről tárgyalnánk, amitől még dühösebb lettem. Honnan tudja?! – Nem lennél ennyire megtört, ha tényleg csak az élvezeteknek hódoltál volna be aznap este – folytatta. – Fogalmam sincs, mit tettek veled aznap, és nem is kérem, hogy mondd el. Ezt lehetetlen feldolgozni… vagyis gondolom. Egyszer talán évek múlva elmeséled és minden világos lesz számomra. Csak annyit kérek, ne légy ilyen bizalmatlan velem szemben. Nem bántalak – úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított állat. Remegtem, a szívem zakatolt. Hallottam, mit mondott, de képtelen voltam feldolgozni. A torkomban lévő gombóc már olyannyira fájdította a nyelőcsövemet, hogy képtelen voltam eltűntetni. Könnyek szöktek ki a tüzelő börtönből és nem álltak meg félúton. Arcom már olyannyira nedves volt, mintha zuhanyoztam volna. A fájdalom sodródó tengerén utaztam egy tutajjal. Egy partra próbáltam kievickélni, amihez közel álltam, de jött egy hullám és majdnem visszasodort oda, ahonnan indultam. Megtörtem. – Induljunk haza, oké? – együtt érzően rám pillantott. Hevesen bólogattam és Kit segítségével lassan sétáltunk a lakásunk felé.

Idilli pillanat volt, ahogyan én és Kit beléptünk a házba. Én a kábult, kisírt szemű lány, az utóbbi pedig a védelmező apuka. Egy emberként fordult felénk mindenki, de húsz emberből nem hiszem, hogy akár öt felfogta azt, hogy mi ténylegesen itt vagyunk, nem az alkohol váratlan hatása a hallucináció. Mindenesetre a gondosan betanult Meglepetés! nem maradt el. Anyám úgy bámult minket, mintha nem akarná elhinni, hogy nem egyedül vagyok, míg a mellettem álló szőke srác megilletődötten tekintett körbe a tömegen. A kínosnál kínosabban éreztem magam, amit Kit szorítása nem enyhített. Matt, Bonnie és rengeteg rokon volt nálunk. Tökéletesen megszervezett meglepetés bulit akartak, hiszen valóban elhittem, hogy ma senkinek sem jutok eszébe. Természetesen ezt is elrontottam… vagy talán ők. Fogalmam sem volt, de a szándék a lényeg mondásnak hódolván beljebb invitáltam az ijedt srácot. Anya viszonylag hamar kapcsolt és jó vendéglátó módjára odajött hozzánk és megölelt.
- Nem is mondtad, hogy van barátod – kacsintott rám, majd alaposan megbámulta Kitet. Rákvörös lettem, mikor a srácra pillantottam, ki vigyorgott, mint a vadalma, dühöm az egekbe szállt.
- Ő nem a barátom, anya.
- Jól van, jól van! – emelte fel maga elé védelmezően a kezét, de az érdekes mosoly nem tűnt el arcáról. – Egyébként úgy volt, hogy nyolcra hazajössz – kissé spicces állapotban beszélt, amitől legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.
- Anya, ő itt Kit – tereltem a témát és a szőke felé mutattam. – Kit, ő pedig az anyám, Rose Cox – kezet ráztak, majd az előbb említett keresett egy nagyon gyenge kifogást, miszerint meg kell néznie, hogy a nővérem merre van, - távozott.
- Hát, ez érdekes volt.
- Nagyon kedves anyukád van – mosolygott udvariasan. – Ha nem baj, én elmegyek, rengeteg dolgom van.  – Úgy látom, ő is a gyenge kifogások mestere – taglalta ironikusan a Tudatalattim.
- Nem maradsz egy kicsit? – kérleltem. Nem igazán volt kedvem részeg emberekkel jópofizni.
- Nem, ez a Te napod… - vigyorgott. – Boldog szülinapot, Emily – még csak időm sem volt megköszönni, máris feltépte az ajtót és elviharzott. Reakcióm egy vállrendítés volt, aztán meghallottam a Last Night – ot és vadul táncolni kezdtem.