Első fejezet - Mit gyászolsz, lúzer?

Guten Tag!

Ez a köszönés fejben nem hangzott ennyire gáznak, de ha már a német nyelvet választottam, úgy éreztem, muszáj kamatoztatnom.

Első sorban szeretném megköszönni az oldalmegtekintéseket, a kommenteket, a feliratkozásokat és a chatre írt sorokat, rettentően jól esik minden nyom, amit magatok után hagytok.

A részről annyit, hogy nem épp a legizgalmasabb, de ez ilyen. Néhány unalmas, kínszenvedős soron oldalon is túl kell lenni ahhoz, hogy egy aránylag izgalmasabb fejezet következzen. Természetesen ha bármi véleményed van, amit meg szeretnél osztani velem a friss kapcsán, nyugodtan kommentelj, mert pozitívat - negatívat, bármit szívesen veszek, tényleg. (:

Nem húzom tovább az időt, remélem, lesz egy - két ember, akinek majd elnyeri a tetszését.

xoxoKatherine.

Egy évvel később

Zokogva vettem tudomásul, milyen nap is van ma. Fájdalmasan hasított belém az, mi tavaly ilyenkor történt, tenyerembe temettem arcom, úgy ültem magatehetetlenül az ágyon. Lehet, hogy a fizikai fájdalomnak vége… de az emlékek sosem tűnnek el. Örökké perzselni fogják már így is hamuvá égett lelkem, tudatni akarják majd velem, hogy az én felelőtlenségem az oka mindennek. Elvégre is… egy idegen emberrel veszítettem el a szüzességem! Mikor e gondolatfoszlány suhant át elmémben, egy újabb képkocka villant fel előttem. Kék szemek… ha újra láthatnám, talán felismerném. Felismerném, és a képébe vághatnám, mit tett velem. Fájdalmas gondolatmenetemből anya hangja szakított meg, ki halkan szólítgatott a nevemen. Miután látta, hogy nem reagálok, becsapta maga mögött az ajtót, mi hangos nyikorgást hallatott. Néhány másodpercen belül mellettem termett, leült és a karjaiba vont. Tudta, miért sírok. Tudta, miért nem akartam, hogy eljöjjön ez a nap és tudta, hogy soha nem leszek képes megemészteni ezt. Mégsem szólalt. Nem is akartam beszélni. Pár perc néma csend után, mit néha – néha a szipogásom szakított meg, eltolt magától és együtt érzően rám pillantott. Kék blúza könnyeimtől volt nedves, mi kisebb lelkiismeret – furdalást okozott.
- Kicsim… nem muszáj elmenned – lágyan szólalt meg, hangja akár a méz, úgy járta át az egész testem. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, mégis kecsegtetően hangzott a lehetőség, miszerint itthon maradhatok.
- Tényleg? – felcsillantak vörös szemeim, anya letörölte a könnyeket arcomról. A mosoly foszlánya suhant át orcámon, egyetlen érintésével is jobb kedvre tudott deríteni.
- Tényleg – nyomatékosította meg a tényt, mi ekkor már komollyá vált. – Rendeltem pizzát, nemsokára meghozzák. Maradj itthon, nézz egy filmet vagy játssz valamivel… mondjuk az öcséddel! – úgy tett, mintha komolyan mondaná, de láttam szemeiben a játékosságot, azt, hogy egyáltalán nem muszáj így tennem. – Egyébként Bonnie sem megy el.
- Micsoda? – kerekedtek el szemeim, nem akartam hinni a fülemnek. Bonnie mindig is rajongott az ilyesmiért, ő volt az első, aki beállt a szervezők közé, a legnagyobb ivóversenyeket rendezte és a leggyönyörűbb dekorációk mindig az ő kezei közül kerültek ki. És most kihagyná?
- Jól hallottad. Bethea azt mondta, tízre itt lesz – hangja oly természetes volt, mintha csak a hétfő esti vacsoráról beszélnénk. Tudta jól, mit jelent barátnőmnek ez az egész. – Még mielőtt megkérdeznéd, hogy miért, az indok a következő: szinte már a nővéred. Mindent tudtok egymásról, nem lenne képes abban a tudatban elmenni, hogy… tudod – válaszolta meg a fel nem tett kérdést.
- Istenem, mennyire szeretem! – meghatódottságom az egekbe szökött, az előbbi elveszettség egyszerűen szertefoszlott.
- Nagyszerű! Engedelmeddel elmegyek dolgozni. Öltözz át, amíg nem jön Bonnie, ne aludj el! – utasított kedvesen és elviharzott.

Mikor már majdnem elhűlt a pizza és a második bögre kávémat kortyolgattam, három kopogás után benyitott barátnőm. Hosszú, szőke haja selyemként omlott a vállára, ragyogó kék szemei most még szebbek voltak. Talán az új kontaktlencse teszi. Egyszerű, fekete farmert és fehér pulcsit viselt. Egy -, látszólag megtömött barna táska lógott vállán, mit odaérvén a kanapéhoz azonnal el is dobott. Vigyorogva szaladt felém és ölelt meg, szorítása olyan erős volt, mintha meg akarna fojtani.
- Emily, bébi, hoztam nutellát, fagyit, régi magazinokat és pár ócska romantikus filmet – forgatta a szemeit, itta látványomat. Két hónapja nem találkoztunk… rettentően hiányzott. Mondata után újra megöleltem, könnyek égették a szemem, ki akartak szökni a tüzelő börtönből, de nem engedtem nekik. Mosolyogva toltam el magamtól, majd alaposan szemügyre vettem. Mennyit változott!
- Kibaszottul hiányoztál.
- Te is nekem, édes! – biggyesztette ajkait, de látszott rajta, hogy boldog. – Milyen volt Franciaország? – érdeklődött kedvesen, miközben a táskája felé igyekezett és kivett belőle egy pici dobozt. Már éppen válaszra nyitottam a szám, mikor felém nyújtotta azt. Kíváncsian vettem el tőle, majd a másodperc tört része alatt kibontottam. Egy gyönyörű, ezüst nyaklánc helyezkedett el benne szív alakú medállal. Ittam a gyönyörű látványt, elképesztően szép volt. – Nézd, nekem is van! – mutatott a nyakára, min büszkén ékeskedett a gyönyörű, fényes ékszer. Megbabonázva vettem ki a dobozból és aggasztottam magamra.
- Ez gyönyörű! – már megint azok a rohadt könnyek! Nem tudom, mitől voltam ennyire érzékeny, mindenesetre hagytam, hogy sós cseppek sokasága folyjon végig forró bőrömön. – Köszönöm! – szorítottam ismét magamhoz, de ezen esetben eltolt.
- Na menj innen a nyálas faszságaiddal! – bokszolt bele a karomba, majd felnevetett. Követtem példáját, ezzel eltűntetve a cseppeket orcámról. Hihetetlen gyorsasággal helyezte be a fagyit a hűtőbe, majd kérdő pillantását az enyémbe helyezte.
- Filmezzünk? – lazán tettem fel a kérdést, majd a táskája felé sétáltam és kivettem néhány CD – t. – Szerelmünk lapjai, Ötven első randi… hűha! – nevettem fel ironikusan és ledobtam a két tárgyat kanapénkra.
- Mondtam, hogy ócska romantikus filmek! – emelte fel mutatóujját, majd belenézett a pizzás dobozba. – Ahh, sonkás? Imádom – vette fel, felém közeledett és leült. Követtem példáját. Elvettem egy szeletet, majd mohón beleharaptam. Minden egyes falat jól esett, mire feleszméltem, már megettem hármat. Barátnőm is megállta a helyét, legalább ugyanennyit elpusztított, majd látván, hogy néhány perc leforgása alatt mennyi elfogyott, felröhögött. – Nem semmi!
- Miért nem mentél el a buliba? – váltottam témát gyorsan és törökülésbe ültem.
- Most jön az a rész, amit el akartam kerülni… - sütötte le szemét, majd félretette a pizza szeletet, mit szorongatott. – Miattad.
- Bonnie, erre magamtól is rájöttem! – horkantam fel kissé idegesen és gyanakvó pillantásomat az övébe fúrtam.
- Nos… izé – habozott, kereste a szavakat. – Mivel olyan hirtelen magántanuló lettél… érdekelte az embereket, hogy miért döntöttél így. Felrebbent egy pletyka, miszerint két sráccal szexeltél egy bokorban a tavalyi bulin, de annyira szégyellted magad utána, hogy többé nem voltál képes oda járni – húzta el a száját. – Egész évben próbáltam lenyomozni, ki volt ez a szemét, de nem jártam sikerrel… sajnálom – utolsó szava kimondása után elnyelt a fájdalom, a düh fortyogó vize és öntudatlan állapotba kerültem. Felálltam, majd fénysebességgel rohantam a lépcsőn és szaladtam a szobámba. Idegesen csaptam be magam mögött az ajtót, ledobtam magam az ágyra és zokogtam. Zokogtam, talán percekig… vagy órákig. Fogalmam sem volt. Elvesztettem az időérzékem. Mindent elvesztettem. Az emberekben lerombolódott a kép, mit rólam alkottak. Biztosan mindenki lenézett engem. Nem volt elég, hogy ezt tették velem… hogy életre szóló fájdalmat kaptam… most még szembe is kellett néznem az egész iskolával. Mindenkivel. Barátnőm rontott be piciny szobámba és leült mellém. A fejemet simogatta, miközben azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz. Már hogy lehetne minden rendben?!
- Bonnie, én… én ezt nem bírom tovább! – zokogtam hangosan és artikulálatlanul, de nem érdekelt. Arcom vörös színben pompázott, szemeim dagadtak és véresek voltak.
- Emily… kérlek, nézz rám – utasított és a kezébe fogta orcámat. – Kit érdekel, hogy mit gondolnak ezek, hm?! Mert engem nem – megnyugtató mosollyal bámult, olyan volt, mintha egy gyerekhez beszélne. – Mit számít az, hogy néhány seggfej bedőlt ennek a gusztustalan pletykának? Erősnek kell lenned… muszáj! – már – már kiabált, szavai úgy hatottak, akár egy betegnek a gyógyszer. – Én veled vagyok. Mindig veled leszek! – fogta meg a kezem. – Emily és Bonnie. Ketten a világ ellen! – nyújtotta a kisujját. Ugyanezt tettem, majd összekulcsoltuk a kettőt, szeretetteljes mosollyal ránéztem, majd a párnámra hajtottam a fejem. Szemeim lecsukódtak majd édes álmok vették kezdetüket, miknek soha nem akartam, hogy vége legyen.

Egy kéz gyengéden simogatta a halántékom, majd lefelé haladt a tarkómig és vissza. Kellemesen bizsergető érzés volt, nem vitt rá a lélek, hogy kinyissam a szemem. Bár már ébren voltam, a halk szavak mégsem jutottak el agyamig. Majd ez az érintés durvábbá vált… erre már felkaptam a fejem és Bonnie kócos, szőke haját fedeztem fel. Édesen mosolygott rám, majd a kezén lévő órára mutatott.
- Mennyi az idő? – mormogtam halkan és a hátamra fordultam.
- Hét múlt pár perccel. Nem fogunk elkészülni – nevetett gondtalanul és beletúrt loboncába.
- Dehogynem – nyögtem, miközben nagy nehézségek árán felültem. Fájdalom hasított fejembe, odakaptam a kezem. Mintha kalapáccsal ütöttek volna… barátnőm egy nagy pohár vizet nyújtott felém, mit hálásan el is fogadtam. Könnyen lecsúszott az átlátszó ital, a fejfájás mintha enyhült volna. Lustán felálltam és a tükörképem kezdtem mustrálni. Szemeim még mindig fel voltak dagadva, arcomon halvány pír ékeskedett. – Nem baj, ha befoglalom a fürdőt?
- Nem, addig keresek valami göncöt a szekrényedben! – kacsintott rám csábosan és a gardróbom elé állt. Ezzel ellesz egy ideig….
Becsaptam magam mögött a súlyos ajtót, majd nagy sóhaj után a zuhany alá álltam. Kellemesen simogatott a langyos víz, mi végigfolyt meggyötört testemen. Egy kis tusfürdőt engedtem a kezembe, majd belemasszíroztam a lábaimba, a karjaimba és így tovább… alig öt perce lehettem bent, de már nem kívántam a -, már forróvá vált nedűt, ezért elzártam a csapot. Törölközőbe burkolózva lépkedtem a csúszós csempén és a tükör elé álltam. Megtöröltem vizes bőrömet és smink után kutattam. Alaposan a bőrömbe dörgöltem a púdert, mi enyhe barna árnyalatot adott fehér orcámnak. A szempillaspirált is használatba vettem, fekete szemeket varázsoltam magamnak. Mikor már úgy gondoltam, kész vagyok, kisétáltam. Barátnőm az egyik rózsaszín ruhámat viselte hozzá illő magas sarkúval. Boglyas haját csupán megfésülte, így néhány rakoncátlan tincs az arcába hullott.
- Na, nekem mit ajánlasz? – kérdezgettem vigyort aggatva képemre. Egy gyönyörű gucci ruhát mutatott, majd követelte, hogy vegyem fel. Eleget tettem kérésének, immár -, fekete színbe burkolózva figyeltem a tükörképem. Gyorsan befontam barna hajam és egy elégedett sóhajt társaságában kisétáltam a szobából. Barátnőm követett, a rövid úton barna magas sarkúm hollétéről kérdezősködött. Villámcsapásként ért kérdése, szédelegve kapaszkodtam meg a korlátban. A cipő… azon az estén bedobtam egy bokorba. Nagyot nyeltem, mielőtt válaszra nyitottam volna a szám, de ekkor anyu tépte fel a bejárati ajtót és legszélesebb mosolyával közeledett felénk.
- Csinosak vagytok, csajok – kacsintott ránk, mit mindketten egy vicsorral viszonoztunk. – Indulhatunk?
- Anya, nem fogsz elaludni vezetés közben? – gyanakvóan kérdezősködtem, de tekintélyt parancsolóan az ajtó felé mutatott, tudatván -, azonnal induljunk. Eleget tettünk parancsának, engedelmesen sétáltunk ki a kocsi felé.

Fáradtan lépkedtem az ismeretlenektől nyüzsgő folyosón, mindenki bámult… mintha csak egy másik bolygóról jött idegen lennék. Szememet lesütve tettem meg az utolsó lépteket a hatvanhetes terem felé. Bonnie időközben elbúcsúzott, ugyanis ő angollal kezdte a napot. Nagyot sóhajtva sétáltam be a fehér ajtón. Kissé megnyugodva vettem tudomásul, hogy szinte semmi nem változott. Reneszánsz és barokk stílusban épült templomok képei díszítették a falakat, növényeknek nyoma sem volt a helyiségben, mi szintén történelemtanárunkra, Mr. Robinsonra vall. Körbetekintettem az osztálytársaimon, kik lenézően mustráltak, egyedül Matt integetett, mint egy hülye. Biccentettem, majd leültem a legelső padba és kipakoltam a tankönyveimet. Már kényelmesen elhelyezkedtem a székben, mikor berontott a tanár úr és osztály vigyázz! –t kiáltott.
Mindenki engedelmeskedett, majd egy rövid jelentés után leültünk.
- Kedves Osztály… üdvözöllek titeket. Örülök, hogy mindenki épségben megérkezett… mondhatnám, hogy érdekel, mit csináltatok a nyáron, de hazudni bűn – próbált humoros lenni, természetesen az egész osztály egy emberként, harsányan felröhögött. – Viccet félretéve örülök, hogy Miss Paulhus ismét köztünk van, már hiányzott az a szorgalom, amit ő nyújtott az órákon! – együtt érzően rám pillantott, én pedig egy kedves mosollyal viszonoztam azt. – Tudjátok, nálam mi a szabály. Lássam az akaratot, onnantól minden rendben van. Röviden átvesszük a tavalyi anyagot, mert tudjátok – emelte fel a mutatóujját, mire már mindenki tudta, mit fog mondani. – Ismétlés a tudás atyja! – szem forgatva mustráltam a padlót, majd kinyitottam a könyvet az adott oldalon. Az óra hátralévő részében javarészt dermedten ültem magam előtt fittyet hányva a tananyagra. A csengő hangja édesen hasított füleimbe, elsők között voltam, kik elhagyták a termet. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy már csak öt órám van hátra. Már majdnem elmosolyodtam a tudatra, de ekkor megjelent Mindenkitbasztatok Monica ribanc szőke fürtjeivel játszadozva.
- Mit gyászolsz, lúzer? A szüzességed? – fölényesen beszélt, kárörvendő vigyor terpeszkedett feltöltött ajkain, a mögötte álló három szolgája barátnője egyhangúan felröhögött.
- Ugyan, Monica, te azt már elsőben elvesztetted – lazán válaszoltam, majd nemes egyszerűséggel távoztam. Az álla valahol az első emeleten landolhatott, én pedig hisztérikusan nevettem reakciója láttán. Vontatott mozdulatokkal sétáltam a folyosó végén elhelyezkedő ötvenegyes terem felé, ami, mint mindig -, most is nyitva volt. Körbetekintettem a monoton, fehér falak közé ékelődött padok sokaságára és csupán egy srácot véltem felfedezni, ki szorgosan körmölt a füzetébe.
- Hello – köszöntem oda udvariasan, mire összerezzent. Egy pillanatig elkerekedett szemekkel bámult, majd összeszedte magát és biccentett. – Irodalom óra Mrs. Stinsonnal? – óvatosan kérdezősködtem, mire bólintott. Összeráncolt homlokkal ültem be egy padba, a szünet végéig tartó kínos csend alatt azon agyaltam, hogyan lehet valaki ennyire barátságtalan. A csengő hangja törte meg kacifántos gondolatmenetemet, mire feleszméltem, a terem megtelt osztálytársaim sikongatásával, majd néhány percen belül ez alábbhagyott, mikor a tanárnő belépett a helyiségbe. Óra végéig a titokzatos, néma, ámbár piszkosul jóképű srácon járt az eszem, melyből ismét a csengő hangja zökkentett ki. Semmire nem figyelve igyekeztem a folyosó felé, de ekkor egy lökést éreztem a hátamon, a következő pillanatban pedig a padlón hevertem – osztálytársaim örömére. Mindenki röhögve mustrált, néhány helyről elcsíptem mondatokat… két srác azt ecsetelte, hogy már megint részeg vagyok, olyasmit is hallottam, hogy túl sokat szívtam… szívem megtelt a megaláztatás fájdalmas, igazán fájdalmas érzésével, és a könnyek… azok a rohadék sós cseppek törtek utat maguknak, mik szégyenkezve folytak végig sápadt orcámon -, megfűszerezve az idilli képet.
- Takarodjatok innen! – hallottam mély, kemény utasítást a tömeg mögül. – Kárörvendő mocsadékok! – az óra előtt látott göndör srác lökött fel két vihogó libát, kiket tavaly még a barátaimnak mondtam és elém nyújtotta egyik kezét. Megmentve éreztem magam, azonnal belekapaszkodtam és felálltam. A kisebb tömeg szomorúan foszlott szerte az iskola különböző pontjain, így kettesben maradtunk.
- Köszönöm! – hálálkodtam, majd letöröltem a könnyeimet. Mindaz, amit az elmúlt negyvenöt percben filozofálgattam róla eltűnt, nem maradt más, csak a hála. Féloldalas mosolyra húzódtak ajkai, majd nemes egyszerűséggel távozott. Érzelmek ezrei kavarogtak bennem, máshoz sem volt kedvem, csak a síráshoz.

- Ez hányadik óra, basszus? – fészkelődött alacsony székében Matt, barna fürtjei a homlokát verdesték. Izmos felsőtestén feszült a szürke póló, lábait keresztbe tette és kérdő pillantását az enyémbe fúrta.
- Utolsó – vágtam rá határozottan. Ezt a percet vártam mindvégig… kimondhattam, hogy vége a napnak és a terrornak… legalábbis holnapig biztosan.
- Ah, végre! – szemei felcsillantak, ujjongott. Az órára pillantott, majd elfintorodott. – Még tizenöt perc.
- A kis Matt Waldorf felnőtt… már nem azért jár iskolába, hogy a lehető legtöbb ötöst a magáénak tudja, hanem… - szavaim egy pillanatra elakadtak. – Miért is? – szegeztem felé a kérdést, a srác szemét forgatta csípős mondataim hallatán.
- Azért, hogy a mellettem ülő dinkának ne kelljen egyedül kóvályognia… - vágott vissza, egy kis elégedettséget véltem felfedezni barna szemeiben. Elismerően bólintottam, majd halkan felnevettem. – Egyébként, ha tudni akarod… - szakította félbe hahotázásomat izgatottan. – Stefannal találkozom az órák után!
- Oh, anyám… - nevettem fel hitetlenkedve. – Nem gondoltam volna, hogy adtok egymásnak még egy esélyt!
- Én sem! De mégis így történt! – fogait megvillantva vigyorgott, ami az én arckifejezésemet is hasonlóvá varázsolta. Ha csak egy pillanatra is, de önfeledten mosolyogtam és azt kívántam, bárcsak ne lenne vége ennek az örömnek.
- Örülök nektek! – öleltem magamhoz szorosan, a jellegzetes Matt – illatot magamba szippantva toltam el.
- Miss Paulhus, Mr. Waldorf, örülök, hogy jól szórakoznak! – vonta fel tetovált szemöldökét a matek tanárnő, kinek a nevét mai napig nem tudom. Talán Miss Monik?
- Elnézést, Miss Malschinger – vágta rá közömbösen Matt. Áh, szóval Malschinger! Az érdekes néven járt az eszem, amiből barátom tapintása zökkentett ki. – Nem jössz? – kérdezősködött sietősen majd óvatosan leemelte bőrkabátját a fogasról.
- De, bocs – pislogtam zavarodottan, majd körbetekintettem a termen, ami már üres volt. – Menj csak! – biztattam, mire rám mosolygott, majd kiviharzott a helyiségből. Fáradtan baktattam le a földszintre majd ki az iskola kapuján, miközben hálát adtam Istennek, hogy, bár kisebb – nagyobb mélypontokkal, de sikerült túlélnem az első napot. A buszmegállóhoz érve épphogy csak elértem a kétórás járatot, unottan felszálltam, majd egy szabad helyet kerestem. A sofőr mögött találtam egy kevésbé mocskosat, fülhallgatómat hallószervembe dugva utaztam. Lakóházak sokaságát mustráltam, hol önfeledt gyerekek játszadoztak, hintáztak, ugróköteleztek… elöntött a nosztalgia, azokra az időkre gondoltam, mikor még apa is velünk volt… minden reggel libikókáztunk és versenyt futottunk a kapuig, természetesen mindig én nyertem. Halvány mosoly ült ki arcomra, majd meglepve vettem tudomásul, hogy hatalmas házunk előtt áll a busz. Egy gyors, Viszlát – ot dobva leszaladtam a lépcsőn, majd a fehér épület felé vettem az irányt. Nagy nehézségek árán, de megtaláltam a kulcsomat, majd belöktem a faajtót és levetettem magam a kanapéra. Hatalmas sóhaj után tekintettem körbe a nappalin, hol teljes nyugodtságot véltem felfedezni. Mozdulatlanul állt a tv, a könyves polcokon minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam… szívemet elöntötte a megkönnyebbülés. Talán ez az egyetlen hely a világban, ahol biztonságban tudom érezni magam… a bézs falak közé ékelődött bútorok sokaságában. Aludni akartam… elveszni az álmokban, egy más helyre kerülni, de nem ment. Egyszerűen képtelen voltam lehunyni a szemeimet és elszenderedni. A háló felé vettem az irányt, hol sokáig kutakodtam a gyógyszeres fiókban. Végre megtaláltam az altatót, amiből kapásból kettőt bevettem. Nagyokat lépkedve szeltem a lépcsőfokokat a szobám felé, majd ledobtam magam az ágyra és megnyugodtam. Elsötétült előttem a világ, nem gondoltam a tavaly történtekre, nem gondoltam a megaláztatásokra és főképp nem a szívemben trónoló fájdalomra… aludtam. Sikerült és ez volt a legfontosabb.

Prológus

 Az éj sötét leple alatt mindenki idegennek tűnt, gázsprayt szorongatva lépkedtem a vizes aszfalton. Magas sarkaim tompa koppanásokat hagytak maguk után, mi igencsak idegesített. Hűvös levegő csapta meg a bőröm, szitkozódtam magamban a bőrkabát hiánya miatt. Fáradtan baktattam be iskolánk régimódi kapuján és ugyanilyen gyorsasággal sétáltam a monumentális fehér épület felé, min büszkén díszelgett a Rockledge felirat. A biztonsági őr unottan kérte el az irataimat, vontatott mozdulatokkal pillantott rájuk, majd adta vissza őket. Sietősen bólintott, tudatván -, bemehetek. Eleget tettem kérésének, tolni kezdtem az ajtót, mi nagy nehézségek árán ki is nyílt. Csuklómat masszírozva jártam a kihalt folyosón, hol elszórt cigi csikkeken, a szivárvány színeiben pompázó konfetti darabokon és üres sörös dobozokon kívül nem találtam mást. Régi, elcsépelt rock sláger pörgős dallama csapta meg a fülem az aula felől, talán kissé felszabadultabb hangulatban kullogtam arra, egy nyílászáró választott el az őrjöngő tömegtől. Tudtam, mire számíthatok, de ez még az én számításaimat is felülmúlta. Elszabadult a pokol. Mindenfelé részeg elsőévesek kecsegtették gyér tánctudásukat, a végzősök látszólag nem spóroltak az alkohollal… sem a chipsszel. Sokkal inkább hasonlított az egész egy egyetemi partihoz, mintsem egy gimis évnyitó bálhoz. Ezen gondolatok társaságában trappoltam le a lépcsőn, a színpadon elhelyezkedő sulifát kezdtem mustrálni. Az igazgató családias környezettel csalogatja ide a naiv tiniket, mindez talán ki is merül annyiban, hogy kartonból készített fán csüng minden taplókép… hm, igazán családias! Fülsüketítő sikongás hallatszott az italos pult felől, én pedig kíváncsiságomat megcsillogtatva odamentem. Mint kiderült, versenyt rendeztek ivászatból és Bonnie benevezett engem.

- Elő szülinapi ajándék, ajánlom, hogy megnyerd! – rebegtette gyönyörű, hosszú szempilláit, mire a közelemben lévő srácok azonnal felfigyeltek és nyál csorgatva bámulták őt. Szem forgatva fordultam a pult felé, igazából barátnőm mindig tudja, mi kell nekem. Nem jött rosszul az alkohol, egy hangos Mehet a menet!  kiáltás után könnyen gurítottam le két felest. A rövidital nehezen csúszott le kiszáradt torkomon -, végigégetve azt. Kétségbeesetten tekintettem körbe, sokak már megitták az eléjük tett adagot, így fintorogva ám, de lenyeltem a maradék kettőt. Pár másodperccel ezután sípszó fülsüketítő zaja csapta meg a fülem, majd a bírónak kikiáltott végzős srác szomorúan jelentette be, hogy Agatha Escanderian -, avagy az utolsó kiesett. A szőke lány ajkát biggyesztve állt fel a magas bárszékről, majd elveszett a tömegben.
Második menet! – kiáltotta a fiú, majd ezután elénk csúsztattak hat vodkát… töményen. Hatalmasat nyeltem, mielőtt az első pohár égető nedűt lehúztam, majd gondolkodás nélkül sikerült még kettőt. Ekkor már a fejembe szállt, az átlátszó ital bódító ízére vágytam és engedtem is a kísértésnek. Könnyen ittam meg a negyediket, majd az ötödiket is, mire az utolsóhoz értem, már röhögve tekintgettem versenytársaimra. Ismét sípszó hallatta magát, mi erősen fejbevágott, halántékomat masszírozva figyeltem, amint egy kigyúrt alak feláll, majd lassan elsétál. A harmadik menetben egy egész üveg whiskyt kellett elfogyasztanunk, a kihívás kissé megrémisztett, de némileg oldott hangulatban vágtam bele. Az aránylag gyengébb piának már az ízét sem éreztem, csupán szervezetem visított még egy kortyért. A kívántnál többet nyújtottam neki, az üveg aljára néztem. Mikor flakon tartalma a feléhez ért, émelyegtem. Már nem kívántam a barna löttyöt, ezért lecsaptam a pultra és nemes egyszerűséggel távoztam. Lassan botorkáltam az ismeretlen arcok között, majd magával sodort a zene hulláma, vadul táncoltam. Olyanná váltam, mint akiken egy órával ezelőtt nevettem. Egy férfi kapta el a kezem, majd a táncparkett felé vezetett. Vihogva követtem, odaérvén mögém állt és lassan mozogni kezdtünk. Magával vitt a zene, bódító, sötét érzés lett úrrá rajtam, ennyire még sosem voltam becsiccsentve. Fejemet rázva pásztáztam a tömeget, de körül vettek az idegenek. Dühösen másztam ki az ismeretlen srác kezei közül és a folyosó felé vettem az irányt. Szédelegve baktattam a mosdó felé, rögtön a legelsőbe besétáltam. Rettentően hányingerem volt, mégsem akart távozni a szervezetemből, ezért az udvar felé vettem az irányt, hogy rágyújtsak. Néhány szekrénybe belekapaszkodtam a hepehupás úton, de végül épségben kiértem az ajtó elé. Furcsállottam, hogy a biztonsági ember eltűnt, de nem törődtem vele. Könnyedén huppantam le a lépcső legfelső fokára, majd idegesen lehúztam lábaimról barna magassarkúmat, s egyszerű mozdulattal a legközelebb elhelyezkedő bokor felé dobtam. A meggyötört, kék dobozból kihalásztam egy cigarettát és a gyújtót is. A számhoz emeltem az apró fém tárgyat, mit Olaszországban vettem. Miután nagy nehézségek árán lángra kapott, ezzel égetve a fehér rúdban elhelyezkedő dohányt -, eldobtam. Mélyen szívtam bele nikotinbombába, mi méregként áradt szét fáradt testemben. Számmal o alakot formáltam, de az enyhe szellő miatt nem sikerült karikát fújnom a gyönyörű, fehér füstből, ezért az elszállt, s elveszett a sötétségben. Kissé megnyugodtam, egy gondolatfoszlány suhant át elmémben, miszerint haza kéne mennem, de ekkor megláttam egy férfit, ki felém közeledett. Részegen bátor voltam, megbabonázva bámultam a vékony alakot… kecses léptekkel járt, nem sokkal később mellettem termett. Nem szólalt meg, csupán leült és a távolba nézett. Érdeklődve mustráltam, közben tüdőztem, tekintetem elidőzött gyönyörű vonásain. Göndör fürtjei a homlokára omlottak, ádámcsutkája láthatóan mozgott, miközben nyelt. Felém nyúlt, nem értettem gesztusát. Néhány másodperc dermedten ülés után rájöttem, hogy a cigarettám kell neki. Eleget tettem kérésének, a kezébe nyomtam, s ő egy elégedett vigyor társaságában a szájához emelte, tüdőzött, majd eldobta.
- Nyálasan szívod a cigit – mély, rekedtes hangja úgy vágott belém, akár egy fejsze. Megijedtem tőle… nem tűnt rendes alaknak. Egy ártatlan mondata is mély megborzongással töltött el, rövides gondolatmenetemből a szorítása szakított ki. A vállamon pihentette hatalmas kezét, majd egyre durvábbá vált érintése. Magához húzott, pimasz félmosoly ült ki ajkaira, majd kinyitotta azt, mintha mondani szeretett volna valamit. – Úgy sajnálom, Emily… meg kell tennem – az utolsó szó kimondása után a másodperc tört része alatt az orromhoz nyomott egy bódító illatú rongyot. A következő képkocka, mire emlékszem, a hideg… hideg szél simogatta a bőröm, odalent is. Meztelenül voltam. Egy fájdalmas, szinte idegőrlő, forró döfés után csak a sötétség volt, mi megtöltötte előttem a világot...