Off

Guten Tag!

Elnézést az inaktivitásért, de nem szeretnék összecsapott munkát kiadni a kezeim közül. Amint tudok, jelentkezem és a blog új designnel és péntekenként új részekkel vár! (:

Katherine xx.

Második fejezet - Isten éltessen, Paulhus!

Kótyagosan ébredtem, némileg keserű, talán utóízt éreztem a számban az altató bevétele után. Időérzékemet elveszítve trappoltam a fürdőszobába, hol egy kócos, sápadt lány nézett vissza a tükörből, akitől szinte megijedtem. Gyors mozdulatokkal fésültem a hajam, ami máris javított az összképen, de még soknak mondható smink után sem közelített arcom az elfogadhatóhoz. Egy vállrándítás után lebattyogtam a lépcsőn, hol anyának – és bárki másnak hűlt helyét találtam. Az ebédlő felé vettem az irányt, hol a széles faasztalon egy dobozt fedeztem fel, mellette apró cetlivel. Kíváncsian siettem felé, majd megpillantottam a narancssárga tartót, mire ló betűkkel volt felírva a gyógyszer neve, azaz HYPNOGEN. Szem forgatva dobtam vissza a sima fafelületre a doboznyi altatót, majd a fecnit pillantottam meg, mire nővérem gyönyörű kézírásával egy rövidke mondatot firkantott: Isten éltessen, Paulhus! Basszus. Ma van a szülinapom!

Érdekes gondolatok társaságában lépkedtem a Rockledge felé, kínomban vigyorogtam. Elfelejtettem a saját szülinapom, micsoda röhej! Igazából nem volt nehéz. A tavalyi elég… érdekes volt – védekezett a Tudatalattim. A kórházban feküdtem benyugtatózva… este bejött anyu és csupán annyira emlékszem, hogy zokogott. Fintorogtam a gondolatra, de ekkor megjelent meleg barátom széles vigyorral a képén. Egy sablonos boldog szülinapot cicámra számítottam, de e helyett csak Stefan külsejét ecsetelte és azt, mennyire jó volt bámulni hátsó fertályát abban az új feszes naciban. Egyrészt örültem, ugyanis nem kellett ömlengős pillanatokba csöppennem, másrészt pedig csalódott voltam, hiszen reméltem, hogy nem csak a nővéremnek jutok eszébe.
- Ez fantasztikus, Matt – álvigyort aggattam a képemre, szerettem volna azt a hatást kelteni, hogy figyelek, de barátom felvont szemöldökei nem a terv megvalósításáról mutatkoztak.
- Az afrikaiak gazdasági helyzete? Igen, szerintem is az – motyogta ironikusan, mire kurtán felnevettem. Basszus, észre sem vettem, hogy témát váltott. Milyen önző dög vagyok.
- Bocs. Kicsit kába vagyok ma.
- Kicsit? Ha nem ismernélek, azt hinném, szívtál valamit, bár így sem ártana megnéznem a két szép szemed – került elém, majd miután alaposan belenézett íriszeimbe, egy vállveregetéssel konstatálta, hogy minden rendben.
- Csak… fáradt vagyok – halványan elmosolyodtam, majd a közelünkben lévő kopott pad felé mutattam, tudatván – üljünk le. Lustán telepedtünk le a zöld festékkel bevont lócára, majd szem forgatva figyeltem, ahogyan Mindenkitbasztatok Monica tizenöt centis magas sarkújában felénk tipeg. Istenem, ez sosem fog békén hagyni – acsarkodott a Tudatalattim, mire elvigyorodtam.
- Egy kis szülinapi szex, Emily? – dobta oda a megjegyzést, mintha spontán találta volna ki, de tudtam, egész reggel ezen agyalhatott. Pimasz vicsor ült ki orcámra, majd hátradőltem.
- Húzz már innen, te kis ribi – próbált védelmezni Matt, mire a liba hangosan felnevetett.
- Ahj, Matty… ezt még gyakorold – szánalommal teli képpel mustrált, majd elsétált. Barna barátom összeráncolt homlokkal pillantott rám.
- Védd már meg magad!
- Te tényleg azt hiszed, hogy érdekel Mindenkitbasztatok? – fogaimat megvillantva vigyorogtam, mire ő is követte példámat.
- Nem gondoltam, hogy emlékszel még erre a becenévre. Elsőben találtuk ki – nosztalgikus hangulatba kerültem, a gólyabált idéztem fel, majd a tömérdek szívatást. A legjobb év volt.
- Azóta is így hívom – vihogtam, majd felálltam. – Húzok órára.
- Imádlak, édi – ölelt át, majd egy gyors puszit nyomott az arcomra, én pedig furcsa arckifejezéssel trappoltam a tizenkettes terem felé, hol kezdetét vette egy rém unalmas földrajz óra.

Kávémat szürcsölgetve bolyongtam a földszinten, egyszerűen semmivel nem tudtam lekötni magam a negyvenöt perces lyukas óra alatt. A második körömet tettem meg a két lépcső között elhelyezkedő hosszú folyosón, mikor észrevettem, hogy a pince ajtaja nyitva áll. Szemöldökömet összeráncolva sétáltam le az első és második lépcsőfokon, hogy jókislány módjára becsukjam, de kíváncsiságomat ismét megkecsegtetve továbbmentem. A helység poros és sötét volt, néhány régi pad lapult csupán ott, számlálhatatlan pók és talán patkányok is, de nem akartam tudomást szerezni róluk. Óvatosan, halkan lépkedtem, kikerülve a cigi csikkeket, közben hálát adtam az égnek, amiért ma a jó öreg Converse – t választottam. Régen fantáziáltam arról, hogy a suli pincében a régi igazgató - ki elég váratlanul halt meg, itt van eltemetve, ezért kissé csalódottan konstatáltam, hogy ez a hely csupán arra szolgál, hogy a karbantartó sunyiban tudjon dohányozni. Egy falhoz értem, mi azt jelentette, hogy körbejártam az egészet, ezért egy egyszerű mozdulattal megfordultam, célként kitűztem, hogy minél észrevétlenebbül kisétálok innen, de ekkor megállt bennem az ütő. Kék szempár bámult rám, mikor látta, hogy pislogás nélkül nézem íriszeit, elvigyorodott.
- Mit keresel itt? – vártam, hogy suttogjon, de nem tette, körülményekhez képest egész hangosan beszélt. Hangja ismerős volt, beletelt fél percbe, hogy rájöjjek, a tegnapi megmentőm áll előttem.
- Én csak… ömm… - kerestem a szavakat zavarodottan, de minden gondolatom elpárolgott, egyszerűen nem sikerült egy értelmes mondatot kicsikarnom magamból. – Láttam, hogy nyitva van az ajtó és izé… - mutattam a nyílászáró felé. – Sajnálom.
- Hé, nyugi – nevetett fel kurtán, majd látván, hogy pontosan előttem áll, hátrébblépett. – Én is csak… kíváncsi voltam – mondata hallatán nyugodtság lett úrrá rajtam, mit egy vicsorral mutattam ki.
- Azt hittem, van itt valami… ijesztő – gondolatban nem hangzott ennyire gyávának ez a mondat, de mikor kimondtam, azonnal megbántam.
- Itt nincs mitől félned – játékos mosolyra húzódtak ajkai gyermekded félelmem láttán. – A Rockledge az egyik legunalmasabb suli ilyen téren – legyintett. Ha tudná, mi történt tavaly szeptemberben… görcsbe rándult a gyomrom, de erőt vettem magamon és beszélni kezdtem.
- Értem – nagyot nyeltem. – Mióta jársz ide? Úgy tűnik, nagyon otthon vagy a gimit illetően.
- Tavaly érkeztem – nevetett, szinte úgy tűnt, hitetlenkedik. – Te bizonyára új vagy.
- Áh, a legkevésbé sem! – hajtottam le a fejem zavaromban.
- Akkor eddig hogy - hogy nem láttalak? – oldalra döntötte a fejét, úgy mustrált.
- Hagyjuk – kurtán válaszoltam, majd kifogtam magamnak egy pontot a teremben, azt bámultam.
- Akkor… öhm. Indulnunk kéne – törte meg a rövid ideig tartó csendet. Látta, hogy nem vagyok képes a válaszadásra, ezért átkarolt és a lépcső aljáig kísért. Bántott érintése, deja vu lett úrrá rajtam, de nem törődtem vele. Sokkal inkább a fent álló férfira esett pillantásom, ki felhúzott szemöldökkel bámult, lábaival nagyokat dobbantott a csempeszerű padlón. Rövid időbe tellett, míg felismertem, hogy az igazgatóhelyettessel állok szemben.
- Miss Paulhus – nyájasan szólalt meg, mire megállt bennem az ütő. Basszus! Felismert.
- Üdv, Mr. Parker – álvigyort magamra aggatva tettem meg pár lépést, vártam, hogy a szőke kövessen, de nem éreztem közelségét. Oldalba akartam bökni, de mikor megpróbáltam a mozdulatot, a levegőbe csaptam. Körülnéztem, de hűlt helyét találtam. A szívem zakatolt, libabőr jelent meg barna bőrömön és egyszerűen képtelen voltam továbbmenni. Hová tűnhetett?
- Örömömre szolgálna, ha kifáradna onnan, kedves – tettetett nyugodtságot. Lassacskán értem a férfi elé, ki már szorgosan körmölte a büntetést egy jegyzettömbbe. Letépte a papírt, majd szótlanul átnyújtotta és nemes egyszerűséggel távozott. 
Gyilkos házak túrájáról való kitiltás. – állt a cetlin, mire mélységes gyűlölet öntötte el belsőmet. Pénteken lett volna a napja, hogy egy egész délutánt és talán estét a város különböző pontjain töltünk, hol elhagyatott házakban nézelődünk egy idegenvezető társaságában. Feldúlva dobtam a táskámba a papírt, majd az udvar felé siettem, hol a szőke egy kuka mellett dohányzott. Felajzott voltam, idegesen trappoltam oda, ahol állt, és számon kértem.
- Mikor megláttam a dirit, a másik kijáraton húztam el a csíkot, ennyi az egész – vállat vont és a meggyötört Marlboro dobozát nyújtotta át, amiből kivettem egy szálat és meggyújtottam.
- Lemaradok a szellem háztúráról – csüggedtem, majd mélyet szívtam a nikotinbombába. A srácnak felcsillant a szeme és rám mosolygott. – Mi olyan mulatságos?
- Az egész hülyeség. Egyszer már megjártam és halálra untam magam – ecsetelte, majd lepöckölte cigarettájáról a parazsat.
- Azért biztos izgalmasabb, mint a földrajz.
- Nem hinném – közömbös volt velem szemben, ami feldühített. Még a nikotin sem tudta csillapítani mérgemet, ezért eldobtam a fehér rudat és rátapostam. – Majd én elviszlek.
- Kizárt dolog – röhögtem fel és ezzel lezártnak tekintettem a témát, de tovább erősködött.
- Miért? Rengeteget tudok az ilyesmiről, mondhatni, ez a hobbim… - a távolba nézett, úgy beszélt. – Egy veled egykorúval élvezetesebb lenne, mint egy vénemberrel, aki valószínűleg már az ezernyolcszázas években is élt – látszott, hogy mulat a poénján, de én nem tettem. További indokokat vártam, meggyőzést, sőt, talán könyörgést is. – Egyébként is… ők csak nyers történelemről ecsetelnek, míg én bevezetlek a régi, mocskos kis titkokba, amik arrafelé zajlottak.
- Honnan tudsz te többet, mint az, aki erre van szakosodva? – ráncoltam az orrom és mélyen a szemébe néztem.
- Mondtam már… ez a hobbim.
- Aha.
- Ma este? – kacsintott, úgy tűnt, mintha már tudná is a választ, de elkeserítettem.
- Nem jó. Valószínűleg egy száradt tortaszelettel fogom nézni az Oprah showt, miközben anyám a Happy Birthday to You – t énekli. Belegondoltam, milyen unalmas és slampos éjjelnek nézek elébe, de félbeszakította utálkozó gondolatmenetemet.
- Ma van a szülinapod? – csodálkozott.
- Igen – zavarodottan a betonon pihenő kavicsokat bámultam, egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni.
- Akkor mindenképpen meg kell ünnepelnünk egy szellemház túrával – vicsorgott. Igazából tényleg kecsegtetően villant fel előttem a kép, hogy ezzel a félistennel elhagyatott lakásokban mászkálunk, minthogy otthon üljek, ezért belementem. – Mondjuk kilenckor?
- Jó – mosolyogtam, majd a kijárat felé sétáltam. Észre sem vettem, hogy már fél négy, és sportra egyébként sem akartam bemenni, ezért a belváros felé vettem az irányt.

Már éppen nyolcat ütött az óra, mikor szűk utcánkban koptattam a cipőm. A kavicsokkal felszórt aszfalt gyengéden masszírozta a talpam, a szellő belekapott a fák gyér koronájába. Lassan sétáltam a monumentális épületek között, és megálltam a miénk előtt. A sövény – mint mindig, most is formára volt nyírva, apró kis kerítés választott el a lakásunk adta biztonságtól. Az ablak elég belátást biztosított ahhoz, hogy jó pár ismerőst fedezzek fel nappalinkban. Anya bulit szervezett nekem. Megszervezte, majd elkezdték nélkülem. Tipikus. Nem volt kedvem ehhez az egészhez. Vigyorogni a rokonok előtt, becsiccsenteni anélkül, hogy bárki agyára is mennék és nem gondolni a tavalyi szülinapomra… talán őrült voltam… őrült, érdektelen tinédzser, de nem érdekelt. A házunk előtt elhelyezkedő buszmegállóra szegeztem tekintetem, majd lassú léptekkel felé sétáltam. Halványan elmosolyodtam, mikor leültem a kopott, sárga padra és a fél kilenckor induló járatra vártam. Halk zene hallatta magát mögülem, kilencvenes évekbeli sláger. A nappaliból kiszűrődő fény és dallam egészen hangulatossá tette a várakozást, majd egyszer csak hangos robajjal megérkezett a busz, mire boldogan szálltam fel.

- Eljöttél – a szőke srác hangja inkább hatott hitetlenkedőnek, mintsem meglepettnek, ami érdekes módon egészen viccessé tette a szituációt.
- Otthon bulit szerveztek nekem, de miattad kihagytam, szóval ajánlom, hogy izgalmassá tedd az estém – kacsintottam, majd beletúrtam a hajamba és megilletődött arcát figyeltem. Kibaszottul szexi volt, ahogyan hanyagul lógott csípőjén a farmer, mibe fehér ingét betűrte. Belepirultam a buja gondolatba, így inkább a koszos padlót mustráltam tovább.
- Úgy érzem, a szellemház túra jobban izgat, mint én – miután kimondta, elröhögte magát, majd a tenyerébe temette arcát. Kínos. – Bocs, nem úgy értettem – vigyorognom kellett zavarodottsága láttán. – Ömm.. indulhatunk? – mosolyodott el és közelebb lépett hozzám.
- Aha – lassan lépkedtünk a köveken, majd alig öt perc séta után megálltunk egy egészen normálisnak tűnő épület előtt. Bár fehér faláról omladozott a vakolat, mitől szürkés árnyalatot kapott némely pontja, mégsem tűnt horrorisztikusnak.
- Nos, itt is lennénk – mutatott felé. – Az ezerkilencszázas évek elején épült, első sorban kuplerájnak indult. Rengeteg, ártatlan nő veszítette el szüzességét itt… embercsempészet áldozatai lettek – köröm rágcsálva vártam a folytatást, de úgy tűnt, lezártnak tekintette a témát, ezért rákérdeztem.
- Mitől érdekes ez az egész?
- Áh, szóval a mocskos titkok rész is érdekel – féloldalasan elmosolyodott, majd tovább taglalta a témát. – Tipikusan az a hely volt, ahová nem csak a gazdagok fértek be, így Isten tudja, milyen alakok fordultak meg itt… - közelebb sétált a házhoz, majd megállt. – Az itt… dolgozó nők nem bírták a strapát – idézőjelet mutatott, majd mélyen a szemembe nézett. – Gondolj bele… egy nap akár húsz férfival is össze kellett feküdniük, mindezt akaratukon kívül… - a kopott, zöld ajtóig sétált. – Előre eltervezett öngyilkosságot követtek el.
- Azaz? – meglepődötten kérdezősködtem és nem bírtam levenni a szemem a srácról.
- Egytől egyig leugrottak a tetőről – mutatott fel, amitől megborzongtam. Időm sem volt megemészteni ezt az egészet, már kézen fogott és bevezetett az épületbe. A szó, ami jellemezné, az elhagyatott. Távolról sem mondanám rondának, vagy félelmetesnek, sokkal inkább az elhanyagoltság volt jellemző. A falon óriási képek lógtak, a portól nem láttam, mit ábrázoltak, de biztos voltam benne, hogy nem tájképek voltak. Megbabonázva sétáltam végig a hatalmas előtérben… egy kanapé, mely már kifakult, rengeteg lámpa és egy zenegép. Ezt tartalmazta a tűzpiros falak közé ékelődött hall. Felfogtam a tragédia súlyát, mégsem értettem, miért került fel a szellemház túrák programja közé.
- Miért szerepel a gyilkos ház túrán? – hunyorogtam, a srác az ajtóban állt és engem figyelt.
- Úgy tartják, a dühös örömlányok visszajöttek és megölték a kóceráj vezetőit – dőlt az ajtófélfának, majd tette keresztbe karjait. – A hullák egyszerűen eltűntek – hitetlenkedve csóválta a fejét. – Hihetetlen, nem?
- Igen, az… - tágra nyílt szemekkel próbáltam feldolgozni mindezt. Fogalmam sem volt, hogy ennyire hatással lesz rám ez a túra… magamban hálát adtam az égnek, amiért kitiltottak és a szaftosabb részleteket is megtudhatom… és ez még csak a kezdet.

- És íme… a túránk utolsó helyszíne – a látványtól megborzongtam. Fából összetákolt épület előtt álltunk. Orrfacsaró bűz szivárgott bentről, amitől elfintorodtam. Az emelet ablakai hiányoztak, azt hittem, rögtön összedől a ház, amint belépünk.
- Oké, de mi ez a büdös? – az orrom elé kaptam a kezem, úgy nézelődtem. Már sötét volt, így még hátborzongatóbb volt a látvány, a falakon már gombák és mohák terpeszkedtek és az ajtó nyitva állt.
- A büdös ház. – vállat vont, majd közelebb ment. Fintorogtam, mikor arra gondoltam, követnem kell, de a kíváncsiság felülkerekedett az undoron és én is tettem felé pár lépést. – Egy öregasszony lakott itt… az emberek, akik látták, mind féltek tőle. Állítólag, mikor ránézett valakire, halálfélelme lett – taglalta tárgyilagosan, de nem igazán értettem. Ugyan miért lenne halálfélelme bárkinek is, aki meglát egy öreglányt? A szemeimet forgattam és tovább bámultam az épületet. A verandán egy hintaszék álldogált magányosan, mellette pedig egy hatalmas lyuk ékeskedett. – Aztán minden kiderült – a hangjából sejtelmesség áradt, kissé megborzongtam tőle. Nem éreztem magam biztonságban. – Szeretett kísérletezni.
- És? – felvontam a szemöldököm, majd mellé álltam.
- Embereken. Létre akart hozni egy kiskaput, melyen a holtak visszatérhetnek az élők közé. Az egész életét ennek szentelte.
- Egy kicsit zizi volt, nem? – félelmemet érdektelenséggel próbáltam leplezni, de hangom magassága talán megmutatta neki, mennyire rettegtem. Fogalmam sem volt, miért, de késztetést éreztem arra, hogy bemenjek. Hatalmas késztetést.- Én őrültnek mondanám… - vigyorgott. Az ajtó felé fordultam, tettem pár lépést felé, de elkapta a karom. – Ahhoz, hogy bemehess, az egész sztorit tudnod kell.
- Volt, hogy három napig is rohadtak a hullák a nappalijában, de őt ez abszolút nem zavarta. Szerette a szagát – elfintorodott. – Kilencvenkét éves volt, mikor meghalt.
- Ez érdekes volt, bemehetünk végre? – a türelmetlenség felülkerekedett rajtam és akaratomon kívül mondtam ki a szavakat. Már önmagamtól is féltem, a vágytól, hogy milyen lehet bent lenni és elképzelni, hogyan gyilkol, még jobban. Hátat fordítottam neki. Már a küszöbön álltam, mikor utánam kiabált.
- Ez csak a hivatalos sztori – gyanakvóan hátrafordultam és arra vártam, hogy tovább beszéljen. – Csak akkor folytatom, ha visszajössz ide, biztonságos talajra – mutatott maga mellé. Szem forgatva engedelmeskedtem és mintha a varázs elszállt volna. Egyáltalán nem éreztem késztetést az iránt, hogy bent legyek. A büdöstől szinte könnyezett a szemem és nem értettem, hogyan tudtam olyan közel menni hozzá. Rejtély. – A legendák úgy tartják, több százszor követett el öngyilkosságot és mindig visszatért. Mindenki akarta a titkát. Aranyat, gyémántot kínáltak neki, sőt, volt olyan eszement, aki több milliót is adott volna érte. Semmiért nem adta oda. Magának akarta az érdemet, kitűntetésre és tiszteletre vágyott.
- De ezt soha nem kapta meg – felé fordultam. Ismerősnek találtam a történetet, olyan volt, mintha már többször hallottam volna. Szédülni kezdtem.
- Rengeteg halandó megtudhatta milyen is a halál – folytatta. – Mikor ránézett egy emberre, az öngyilkosságot követett el még aznap este, különféle módokon. Azt olvastam, hogy volt, aki szíven szúrta magát, de olyan is, aki hagyta, hogy szépen elvérezzen. Másnap mind visszatértek.
- De hogyan? – még ha egy rossz tündérmesét mondott volna, akkor is remegtem volna a félelemtől. Az, hogy ez talán igaz volt, dühített. Hogyan lehet visszatérni a halálból?- Ezt senki nem tudja. Az asszony talán még most is él. Nem lehet tudni. Aki hisz a legendákban, mai napig keresi a nőt, akiről csak fantomképek vannak… aki pedig nem, az van olyan hülye, mint mi, és eljön ide – nevetett fel. Szóval az egész hazugság volt? Tomboltam. Elmondott egy történetet, amitől teljesen beparáztam, elhozott egy házhoz és képes azt mondani, ez csak egy legenda?
- Na jó, én leléptem – forgattam a szemem és tettem néhány lépést.
- Emily, csak rajtad áll, hogy hiszel – e benne! – honnan tudja a nevem?
- Most komolyan… elhozol ide, elmondasz egy totál hátborzongató mesét, amiben még te sem hiszel, és azt hiszed, majd én bedőlök ennek? Különben is… honnan tudod a nevem? És mi a faszomért jöttem el veled ide? Én nem tudom a neved! Tiszta hülye vagyok – a hajamba túrtam és földbe gyökerezett a lábam. Elém állt.
- Nem mondtam, hogy nem igaz a történet. Hit. Ez kell hozzá. Én hiszek benne… csupán nem félek. Próbáltam oldani a feszültséget. Rengeteget járok ide… olyan, mintha vonzana ez a ház – elhúzta a száját. Abban a pillanatban megértettem őt. Egy pillanatra én is úgy éreztem, mintha ide tartoznék… talán mindez erősebb volt számára.
- A többi kérdésemre nem adtál választ – lehajtottam a fejem, nem néztem a szemébe.
- A nevem Kit. Kit Turner – kezet ráztunk, amitől jobb kedvem lett, de még mindig nyomta a szívem az, honnan ismer.
- És honnan tudod a nevem?
- Tájékozott ember vagyok, Emily. Tisztában vagyok azzal, mi történt a tavalyi évnyitón, mikor még nem a Rockledgébe jártam – abban a pillanatban úgy éreztem, összedől a világ. Tudott a pletykákról… be is dőlt nekik és mégis itt van! Mégis miért?! Szédelegtem. Képtelen voltam feldolgozni azt, amit az előbb mondott. Nem tudtam mozogni, nem tudtam beszélni. Csak ott álltam mereven, Kitet bámulva. – És azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem egészen így történt – olyan nyugodtan beszélt, mintha a keddi ebédről tárgyalnánk, amitől még dühösebb lettem. Honnan tudja?! – Nem lennél ennyire megtört, ha tényleg csak az élvezeteknek hódoltál volna be aznap este – folytatta. – Fogalmam sincs, mit tettek veled aznap, és nem is kérem, hogy mondd el. Ezt lehetetlen feldolgozni… vagyis gondolom. Egyszer talán évek múlva elmeséled és minden világos lesz számomra. Csak annyit kérek, ne légy ilyen bizalmatlan velem szemben. Nem bántalak – úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított állat. Remegtem, a szívem zakatolt. Hallottam, mit mondott, de képtelen voltam feldolgozni. A torkomban lévő gombóc már olyannyira fájdította a nyelőcsövemet, hogy képtelen voltam eltűntetni. Könnyek szöktek ki a tüzelő börtönből és nem álltak meg félúton. Arcom már olyannyira nedves volt, mintha zuhanyoztam volna. A fájdalom sodródó tengerén utaztam egy tutajjal. Egy partra próbáltam kievickélni, amihez közel álltam, de jött egy hullám és majdnem visszasodort oda, ahonnan indultam. Megtörtem. – Induljunk haza, oké? – együtt érzően rám pillantott. Hevesen bólogattam és Kit segítségével lassan sétáltunk a lakásunk felé.

Idilli pillanat volt, ahogyan én és Kit beléptünk a házba. Én a kábult, kisírt szemű lány, az utóbbi pedig a védelmező apuka. Egy emberként fordult felénk mindenki, de húsz emberből nem hiszem, hogy akár öt felfogta azt, hogy mi ténylegesen itt vagyunk, nem az alkohol váratlan hatása a hallucináció. Mindenesetre a gondosan betanult Meglepetés! nem maradt el. Anyám úgy bámult minket, mintha nem akarná elhinni, hogy nem egyedül vagyok, míg a mellettem álló szőke srác megilletődötten tekintett körbe a tömegen. A kínosnál kínosabban éreztem magam, amit Kit szorítása nem enyhített. Matt, Bonnie és rengeteg rokon volt nálunk. Tökéletesen megszervezett meglepetés bulit akartak, hiszen valóban elhittem, hogy ma senkinek sem jutok eszébe. Természetesen ezt is elrontottam… vagy talán ők. Fogalmam sem volt, de a szándék a lényeg mondásnak hódolván beljebb invitáltam az ijedt srácot. Anya viszonylag hamar kapcsolt és jó vendéglátó módjára odajött hozzánk és megölelt.
- Nem is mondtad, hogy van barátod – kacsintott rám, majd alaposan megbámulta Kitet. Rákvörös lettem, mikor a srácra pillantottam, ki vigyorgott, mint a vadalma, dühöm az egekbe szállt.
- Ő nem a barátom, anya.
- Jól van, jól van! – emelte fel maga elé védelmezően a kezét, de az érdekes mosoly nem tűnt el arcáról. – Egyébként úgy volt, hogy nyolcra hazajössz – kissé spicces állapotban beszélt, amitől legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.
- Anya, ő itt Kit – tereltem a témát és a szőke felé mutattam. – Kit, ő pedig az anyám, Rose Cox – kezet ráztak, majd az előbb említett keresett egy nagyon gyenge kifogást, miszerint meg kell néznie, hogy a nővérem merre van, - távozott.
- Hát, ez érdekes volt.
- Nagyon kedves anyukád van – mosolygott udvariasan. – Ha nem baj, én elmegyek, rengeteg dolgom van.  – Úgy látom, ő is a gyenge kifogások mestere – taglalta ironikusan a Tudatalattim.
- Nem maradsz egy kicsit? – kérleltem. Nem igazán volt kedvem részeg emberekkel jópofizni.
- Nem, ez a Te napod… - vigyorgott. – Boldog szülinapot, Emily – még csak időm sem volt megköszönni, máris feltépte az ajtót és elviharzott. Reakcióm egy vállrendítés volt, aztán meghallottam a Last Night – ot és vadul táncolni kezdtem.

Első fejezet - Mit gyászolsz, lúzer?

Guten Tag!

Ez a köszönés fejben nem hangzott ennyire gáznak, de ha már a német nyelvet választottam, úgy éreztem, muszáj kamatoztatnom.

Első sorban szeretném megköszönni az oldalmegtekintéseket, a kommenteket, a feliratkozásokat és a chatre írt sorokat, rettentően jól esik minden nyom, amit magatok után hagytok.

A részről annyit, hogy nem épp a legizgalmasabb, de ez ilyen. Néhány unalmas, kínszenvedős soron oldalon is túl kell lenni ahhoz, hogy egy aránylag izgalmasabb fejezet következzen. Természetesen ha bármi véleményed van, amit meg szeretnél osztani velem a friss kapcsán, nyugodtan kommentelj, mert pozitívat - negatívat, bármit szívesen veszek, tényleg. (:

Nem húzom tovább az időt, remélem, lesz egy - két ember, akinek majd elnyeri a tetszését.

xoxoKatherine.

Egy évvel később

Zokogva vettem tudomásul, milyen nap is van ma. Fájdalmasan hasított belém az, mi tavaly ilyenkor történt, tenyerembe temettem arcom, úgy ültem magatehetetlenül az ágyon. Lehet, hogy a fizikai fájdalomnak vége… de az emlékek sosem tűnnek el. Örökké perzselni fogják már így is hamuvá égett lelkem, tudatni akarják majd velem, hogy az én felelőtlenségem az oka mindennek. Elvégre is… egy idegen emberrel veszítettem el a szüzességem! Mikor e gondolatfoszlány suhant át elmémben, egy újabb képkocka villant fel előttem. Kék szemek… ha újra láthatnám, talán felismerném. Felismerném, és a képébe vághatnám, mit tett velem. Fájdalmas gondolatmenetemből anya hangja szakított meg, ki halkan szólítgatott a nevemen. Miután látta, hogy nem reagálok, becsapta maga mögött az ajtót, mi hangos nyikorgást hallatott. Néhány másodpercen belül mellettem termett, leült és a karjaiba vont. Tudta, miért sírok. Tudta, miért nem akartam, hogy eljöjjön ez a nap és tudta, hogy soha nem leszek képes megemészteni ezt. Mégsem szólalt. Nem is akartam beszélni. Pár perc néma csend után, mit néha – néha a szipogásom szakított meg, eltolt magától és együtt érzően rám pillantott. Kék blúza könnyeimtől volt nedves, mi kisebb lelkiismeret – furdalást okozott.
- Kicsim… nem muszáj elmenned – lágyan szólalt meg, hangja akár a méz, úgy járta át az egész testem. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, mégis kecsegtetően hangzott a lehetőség, miszerint itthon maradhatok.
- Tényleg? – felcsillantak vörös szemeim, anya letörölte a könnyeket arcomról. A mosoly foszlánya suhant át orcámon, egyetlen érintésével is jobb kedvre tudott deríteni.
- Tényleg – nyomatékosította meg a tényt, mi ekkor már komollyá vált. – Rendeltem pizzát, nemsokára meghozzák. Maradj itthon, nézz egy filmet vagy játssz valamivel… mondjuk az öcséddel! – úgy tett, mintha komolyan mondaná, de láttam szemeiben a játékosságot, azt, hogy egyáltalán nem muszáj így tennem. – Egyébként Bonnie sem megy el.
- Micsoda? – kerekedtek el szemeim, nem akartam hinni a fülemnek. Bonnie mindig is rajongott az ilyesmiért, ő volt az első, aki beállt a szervezők közé, a legnagyobb ivóversenyeket rendezte és a leggyönyörűbb dekorációk mindig az ő kezei közül kerültek ki. És most kihagyná?
- Jól hallottad. Bethea azt mondta, tízre itt lesz – hangja oly természetes volt, mintha csak a hétfő esti vacsoráról beszélnénk. Tudta jól, mit jelent barátnőmnek ez az egész. – Még mielőtt megkérdeznéd, hogy miért, az indok a következő: szinte már a nővéred. Mindent tudtok egymásról, nem lenne képes abban a tudatban elmenni, hogy… tudod – válaszolta meg a fel nem tett kérdést.
- Istenem, mennyire szeretem! – meghatódottságom az egekbe szökött, az előbbi elveszettség egyszerűen szertefoszlott.
- Nagyszerű! Engedelmeddel elmegyek dolgozni. Öltözz át, amíg nem jön Bonnie, ne aludj el! – utasított kedvesen és elviharzott.

Mikor már majdnem elhűlt a pizza és a második bögre kávémat kortyolgattam, három kopogás után benyitott barátnőm. Hosszú, szőke haja selyemként omlott a vállára, ragyogó kék szemei most még szebbek voltak. Talán az új kontaktlencse teszi. Egyszerű, fekete farmert és fehér pulcsit viselt. Egy -, látszólag megtömött barna táska lógott vállán, mit odaérvén a kanapéhoz azonnal el is dobott. Vigyorogva szaladt felém és ölelt meg, szorítása olyan erős volt, mintha meg akarna fojtani.
- Emily, bébi, hoztam nutellát, fagyit, régi magazinokat és pár ócska romantikus filmet – forgatta a szemeit, itta látványomat. Két hónapja nem találkoztunk… rettentően hiányzott. Mondata után újra megöleltem, könnyek égették a szemem, ki akartak szökni a tüzelő börtönből, de nem engedtem nekik. Mosolyogva toltam el magamtól, majd alaposan szemügyre vettem. Mennyit változott!
- Kibaszottul hiányoztál.
- Te is nekem, édes! – biggyesztette ajkait, de látszott rajta, hogy boldog. – Milyen volt Franciaország? – érdeklődött kedvesen, miközben a táskája felé igyekezett és kivett belőle egy pici dobozt. Már éppen válaszra nyitottam a szám, mikor felém nyújtotta azt. Kíváncsian vettem el tőle, majd a másodperc tört része alatt kibontottam. Egy gyönyörű, ezüst nyaklánc helyezkedett el benne szív alakú medállal. Ittam a gyönyörű látványt, elképesztően szép volt. – Nézd, nekem is van! – mutatott a nyakára, min büszkén ékeskedett a gyönyörű, fényes ékszer. Megbabonázva vettem ki a dobozból és aggasztottam magamra.
- Ez gyönyörű! – már megint azok a rohadt könnyek! Nem tudom, mitől voltam ennyire érzékeny, mindenesetre hagytam, hogy sós cseppek sokasága folyjon végig forró bőrömön. – Köszönöm! – szorítottam ismét magamhoz, de ezen esetben eltolt.
- Na menj innen a nyálas faszságaiddal! – bokszolt bele a karomba, majd felnevetett. Követtem példáját, ezzel eltűntetve a cseppeket orcámról. Hihetetlen gyorsasággal helyezte be a fagyit a hűtőbe, majd kérdő pillantását az enyémbe helyezte.
- Filmezzünk? – lazán tettem fel a kérdést, majd a táskája felé sétáltam és kivettem néhány CD – t. – Szerelmünk lapjai, Ötven első randi… hűha! – nevettem fel ironikusan és ledobtam a két tárgyat kanapénkra.
- Mondtam, hogy ócska romantikus filmek! – emelte fel mutatóujját, majd belenézett a pizzás dobozba. – Ahh, sonkás? Imádom – vette fel, felém közeledett és leült. Követtem példáját. Elvettem egy szeletet, majd mohón beleharaptam. Minden egyes falat jól esett, mire feleszméltem, már megettem hármat. Barátnőm is megállta a helyét, legalább ugyanennyit elpusztított, majd látván, hogy néhány perc leforgása alatt mennyi elfogyott, felröhögött. – Nem semmi!
- Miért nem mentél el a buliba? – váltottam témát gyorsan és törökülésbe ültem.
- Most jön az a rész, amit el akartam kerülni… - sütötte le szemét, majd félretette a pizza szeletet, mit szorongatott. – Miattad.
- Bonnie, erre magamtól is rájöttem! – horkantam fel kissé idegesen és gyanakvó pillantásomat az övébe fúrtam.
- Nos… izé – habozott, kereste a szavakat. – Mivel olyan hirtelen magántanuló lettél… érdekelte az embereket, hogy miért döntöttél így. Felrebbent egy pletyka, miszerint két sráccal szexeltél egy bokorban a tavalyi bulin, de annyira szégyellted magad utána, hogy többé nem voltál képes oda járni – húzta el a száját. – Egész évben próbáltam lenyomozni, ki volt ez a szemét, de nem jártam sikerrel… sajnálom – utolsó szava kimondása után elnyelt a fájdalom, a düh fortyogó vize és öntudatlan állapotba kerültem. Felálltam, majd fénysebességgel rohantam a lépcsőn és szaladtam a szobámba. Idegesen csaptam be magam mögött az ajtót, ledobtam magam az ágyra és zokogtam. Zokogtam, talán percekig… vagy órákig. Fogalmam sem volt. Elvesztettem az időérzékem. Mindent elvesztettem. Az emberekben lerombolódott a kép, mit rólam alkottak. Biztosan mindenki lenézett engem. Nem volt elég, hogy ezt tették velem… hogy életre szóló fájdalmat kaptam… most még szembe is kellett néznem az egész iskolával. Mindenkivel. Barátnőm rontott be piciny szobámba és leült mellém. A fejemet simogatta, miközben azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz. Már hogy lehetne minden rendben?!
- Bonnie, én… én ezt nem bírom tovább! – zokogtam hangosan és artikulálatlanul, de nem érdekelt. Arcom vörös színben pompázott, szemeim dagadtak és véresek voltak.
- Emily… kérlek, nézz rám – utasított és a kezébe fogta orcámat. – Kit érdekel, hogy mit gondolnak ezek, hm?! Mert engem nem – megnyugtató mosollyal bámult, olyan volt, mintha egy gyerekhez beszélne. – Mit számít az, hogy néhány seggfej bedőlt ennek a gusztustalan pletykának? Erősnek kell lenned… muszáj! – már – már kiabált, szavai úgy hatottak, akár egy betegnek a gyógyszer. – Én veled vagyok. Mindig veled leszek! – fogta meg a kezem. – Emily és Bonnie. Ketten a világ ellen! – nyújtotta a kisujját. Ugyanezt tettem, majd összekulcsoltuk a kettőt, szeretetteljes mosollyal ránéztem, majd a párnámra hajtottam a fejem. Szemeim lecsukódtak majd édes álmok vették kezdetüket, miknek soha nem akartam, hogy vége legyen.

Egy kéz gyengéden simogatta a halántékom, majd lefelé haladt a tarkómig és vissza. Kellemesen bizsergető érzés volt, nem vitt rá a lélek, hogy kinyissam a szemem. Bár már ébren voltam, a halk szavak mégsem jutottak el agyamig. Majd ez az érintés durvábbá vált… erre már felkaptam a fejem és Bonnie kócos, szőke haját fedeztem fel. Édesen mosolygott rám, majd a kezén lévő órára mutatott.
- Mennyi az idő? – mormogtam halkan és a hátamra fordultam.
- Hét múlt pár perccel. Nem fogunk elkészülni – nevetett gondtalanul és beletúrt loboncába.
- Dehogynem – nyögtem, miközben nagy nehézségek árán felültem. Fájdalom hasított fejembe, odakaptam a kezem. Mintha kalapáccsal ütöttek volna… barátnőm egy nagy pohár vizet nyújtott felém, mit hálásan el is fogadtam. Könnyen lecsúszott az átlátszó ital, a fejfájás mintha enyhült volna. Lustán felálltam és a tükörképem kezdtem mustrálni. Szemeim még mindig fel voltak dagadva, arcomon halvány pír ékeskedett. – Nem baj, ha befoglalom a fürdőt?
- Nem, addig keresek valami göncöt a szekrényedben! – kacsintott rám csábosan és a gardróbom elé állt. Ezzel ellesz egy ideig….
Becsaptam magam mögött a súlyos ajtót, majd nagy sóhaj után a zuhany alá álltam. Kellemesen simogatott a langyos víz, mi végigfolyt meggyötört testemen. Egy kis tusfürdőt engedtem a kezembe, majd belemasszíroztam a lábaimba, a karjaimba és így tovább… alig öt perce lehettem bent, de már nem kívántam a -, már forróvá vált nedűt, ezért elzártam a csapot. Törölközőbe burkolózva lépkedtem a csúszós csempén és a tükör elé álltam. Megtöröltem vizes bőrömet és smink után kutattam. Alaposan a bőrömbe dörgöltem a púdert, mi enyhe barna árnyalatot adott fehér orcámnak. A szempillaspirált is használatba vettem, fekete szemeket varázsoltam magamnak. Mikor már úgy gondoltam, kész vagyok, kisétáltam. Barátnőm az egyik rózsaszín ruhámat viselte hozzá illő magas sarkúval. Boglyas haját csupán megfésülte, így néhány rakoncátlan tincs az arcába hullott.
- Na, nekem mit ajánlasz? – kérdezgettem vigyort aggatva képemre. Egy gyönyörű gucci ruhát mutatott, majd követelte, hogy vegyem fel. Eleget tettem kérésének, immár -, fekete színbe burkolózva figyeltem a tükörképem. Gyorsan befontam barna hajam és egy elégedett sóhajt társaságában kisétáltam a szobából. Barátnőm követett, a rövid úton barna magas sarkúm hollétéről kérdezősködött. Villámcsapásként ért kérdése, szédelegve kapaszkodtam meg a korlátban. A cipő… azon az estén bedobtam egy bokorba. Nagyot nyeltem, mielőtt válaszra nyitottam volna a szám, de ekkor anyu tépte fel a bejárati ajtót és legszélesebb mosolyával közeledett felénk.
- Csinosak vagytok, csajok – kacsintott ránk, mit mindketten egy vicsorral viszonoztunk. – Indulhatunk?
- Anya, nem fogsz elaludni vezetés közben? – gyanakvóan kérdezősködtem, de tekintélyt parancsolóan az ajtó felé mutatott, tudatván -, azonnal induljunk. Eleget tettünk parancsának, engedelmesen sétáltunk ki a kocsi felé.

Fáradtan lépkedtem az ismeretlenektől nyüzsgő folyosón, mindenki bámult… mintha csak egy másik bolygóról jött idegen lennék. Szememet lesütve tettem meg az utolsó lépteket a hatvanhetes terem felé. Bonnie időközben elbúcsúzott, ugyanis ő angollal kezdte a napot. Nagyot sóhajtva sétáltam be a fehér ajtón. Kissé megnyugodva vettem tudomásul, hogy szinte semmi nem változott. Reneszánsz és barokk stílusban épült templomok képei díszítették a falakat, növényeknek nyoma sem volt a helyiségben, mi szintén történelemtanárunkra, Mr. Robinsonra vall. Körbetekintettem az osztálytársaimon, kik lenézően mustráltak, egyedül Matt integetett, mint egy hülye. Biccentettem, majd leültem a legelső padba és kipakoltam a tankönyveimet. Már kényelmesen elhelyezkedtem a székben, mikor berontott a tanár úr és osztály vigyázz! –t kiáltott.
Mindenki engedelmeskedett, majd egy rövid jelentés után leültünk.
- Kedves Osztály… üdvözöllek titeket. Örülök, hogy mindenki épségben megérkezett… mondhatnám, hogy érdekel, mit csináltatok a nyáron, de hazudni bűn – próbált humoros lenni, természetesen az egész osztály egy emberként, harsányan felröhögött. – Viccet félretéve örülök, hogy Miss Paulhus ismét köztünk van, már hiányzott az a szorgalom, amit ő nyújtott az órákon! – együtt érzően rám pillantott, én pedig egy kedves mosollyal viszonoztam azt. – Tudjátok, nálam mi a szabály. Lássam az akaratot, onnantól minden rendben van. Röviden átvesszük a tavalyi anyagot, mert tudjátok – emelte fel a mutatóujját, mire már mindenki tudta, mit fog mondani. – Ismétlés a tudás atyja! – szem forgatva mustráltam a padlót, majd kinyitottam a könyvet az adott oldalon. Az óra hátralévő részében javarészt dermedten ültem magam előtt fittyet hányva a tananyagra. A csengő hangja édesen hasított füleimbe, elsők között voltam, kik elhagyták a termet. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy már csak öt órám van hátra. Már majdnem elmosolyodtam a tudatra, de ekkor megjelent Mindenkitbasztatok Monica ribanc szőke fürtjeivel játszadozva.
- Mit gyászolsz, lúzer? A szüzességed? – fölényesen beszélt, kárörvendő vigyor terpeszkedett feltöltött ajkain, a mögötte álló három szolgája barátnője egyhangúan felröhögött.
- Ugyan, Monica, te azt már elsőben elvesztetted – lazán válaszoltam, majd nemes egyszerűséggel távoztam. Az álla valahol az első emeleten landolhatott, én pedig hisztérikusan nevettem reakciója láttán. Vontatott mozdulatokkal sétáltam a folyosó végén elhelyezkedő ötvenegyes terem felé, ami, mint mindig -, most is nyitva volt. Körbetekintettem a monoton, fehér falak közé ékelődött padok sokaságára és csupán egy srácot véltem felfedezni, ki szorgosan körmölt a füzetébe.
- Hello – köszöntem oda udvariasan, mire összerezzent. Egy pillanatig elkerekedett szemekkel bámult, majd összeszedte magát és biccentett. – Irodalom óra Mrs. Stinsonnal? – óvatosan kérdezősködtem, mire bólintott. Összeráncolt homlokkal ültem be egy padba, a szünet végéig tartó kínos csend alatt azon agyaltam, hogyan lehet valaki ennyire barátságtalan. A csengő hangja törte meg kacifántos gondolatmenetemet, mire feleszméltem, a terem megtelt osztálytársaim sikongatásával, majd néhány percen belül ez alábbhagyott, mikor a tanárnő belépett a helyiségbe. Óra végéig a titokzatos, néma, ámbár piszkosul jóképű srácon járt az eszem, melyből ismét a csengő hangja zökkentett ki. Semmire nem figyelve igyekeztem a folyosó felé, de ekkor egy lökést éreztem a hátamon, a következő pillanatban pedig a padlón hevertem – osztálytársaim örömére. Mindenki röhögve mustrált, néhány helyről elcsíptem mondatokat… két srác azt ecsetelte, hogy már megint részeg vagyok, olyasmit is hallottam, hogy túl sokat szívtam… szívem megtelt a megaláztatás fájdalmas, igazán fájdalmas érzésével, és a könnyek… azok a rohadék sós cseppek törtek utat maguknak, mik szégyenkezve folytak végig sápadt orcámon -, megfűszerezve az idilli képet.
- Takarodjatok innen! – hallottam mély, kemény utasítást a tömeg mögül. – Kárörvendő mocsadékok! – az óra előtt látott göndör srác lökött fel két vihogó libát, kiket tavaly még a barátaimnak mondtam és elém nyújtotta egyik kezét. Megmentve éreztem magam, azonnal belekapaszkodtam és felálltam. A kisebb tömeg szomorúan foszlott szerte az iskola különböző pontjain, így kettesben maradtunk.
- Köszönöm! – hálálkodtam, majd letöröltem a könnyeimet. Mindaz, amit az elmúlt negyvenöt percben filozofálgattam róla eltűnt, nem maradt más, csak a hála. Féloldalas mosolyra húzódtak ajkai, majd nemes egyszerűséggel távozott. Érzelmek ezrei kavarogtak bennem, máshoz sem volt kedvem, csak a síráshoz.

- Ez hányadik óra, basszus? – fészkelődött alacsony székében Matt, barna fürtjei a homlokát verdesték. Izmos felsőtestén feszült a szürke póló, lábait keresztbe tette és kérdő pillantását az enyémbe fúrta.
- Utolsó – vágtam rá határozottan. Ezt a percet vártam mindvégig… kimondhattam, hogy vége a napnak és a terrornak… legalábbis holnapig biztosan.
- Ah, végre! – szemei felcsillantak, ujjongott. Az órára pillantott, majd elfintorodott. – Még tizenöt perc.
- A kis Matt Waldorf felnőtt… már nem azért jár iskolába, hogy a lehető legtöbb ötöst a magáénak tudja, hanem… - szavaim egy pillanatra elakadtak. – Miért is? – szegeztem felé a kérdést, a srác szemét forgatta csípős mondataim hallatán.
- Azért, hogy a mellettem ülő dinkának ne kelljen egyedül kóvályognia… - vágott vissza, egy kis elégedettséget véltem felfedezni barna szemeiben. Elismerően bólintottam, majd halkan felnevettem. – Egyébként, ha tudni akarod… - szakította félbe hahotázásomat izgatottan. – Stefannal találkozom az órák után!
- Oh, anyám… - nevettem fel hitetlenkedve. – Nem gondoltam volna, hogy adtok egymásnak még egy esélyt!
- Én sem! De mégis így történt! – fogait megvillantva vigyorgott, ami az én arckifejezésemet is hasonlóvá varázsolta. Ha csak egy pillanatra is, de önfeledten mosolyogtam és azt kívántam, bárcsak ne lenne vége ennek az örömnek.
- Örülök nektek! – öleltem magamhoz szorosan, a jellegzetes Matt – illatot magamba szippantva toltam el.
- Miss Paulhus, Mr. Waldorf, örülök, hogy jól szórakoznak! – vonta fel tetovált szemöldökét a matek tanárnő, kinek a nevét mai napig nem tudom. Talán Miss Monik?
- Elnézést, Miss Malschinger – vágta rá közömbösen Matt. Áh, szóval Malschinger! Az érdekes néven járt az eszem, amiből barátom tapintása zökkentett ki. – Nem jössz? – kérdezősködött sietősen majd óvatosan leemelte bőrkabátját a fogasról.
- De, bocs – pislogtam zavarodottan, majd körbetekintettem a termen, ami már üres volt. – Menj csak! – biztattam, mire rám mosolygott, majd kiviharzott a helyiségből. Fáradtan baktattam le a földszintre majd ki az iskola kapuján, miközben hálát adtam Istennek, hogy, bár kisebb – nagyobb mélypontokkal, de sikerült túlélnem az első napot. A buszmegállóhoz érve épphogy csak elértem a kétórás járatot, unottan felszálltam, majd egy szabad helyet kerestem. A sofőr mögött találtam egy kevésbé mocskosat, fülhallgatómat hallószervembe dugva utaztam. Lakóházak sokaságát mustráltam, hol önfeledt gyerekek játszadoztak, hintáztak, ugróköteleztek… elöntött a nosztalgia, azokra az időkre gondoltam, mikor még apa is velünk volt… minden reggel libikókáztunk és versenyt futottunk a kapuig, természetesen mindig én nyertem. Halvány mosoly ült ki arcomra, majd meglepve vettem tudomásul, hogy hatalmas házunk előtt áll a busz. Egy gyors, Viszlát – ot dobva leszaladtam a lépcsőn, majd a fehér épület felé vettem az irányt. Nagy nehézségek árán, de megtaláltam a kulcsomat, majd belöktem a faajtót és levetettem magam a kanapéra. Hatalmas sóhaj után tekintettem körbe a nappalin, hol teljes nyugodtságot véltem felfedezni. Mozdulatlanul állt a tv, a könyves polcokon minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam… szívemet elöntötte a megkönnyebbülés. Talán ez az egyetlen hely a világban, ahol biztonságban tudom érezni magam… a bézs falak közé ékelődött bútorok sokaságában. Aludni akartam… elveszni az álmokban, egy más helyre kerülni, de nem ment. Egyszerűen képtelen voltam lehunyni a szemeimet és elszenderedni. A háló felé vettem az irányt, hol sokáig kutakodtam a gyógyszeres fiókban. Végre megtaláltam az altatót, amiből kapásból kettőt bevettem. Nagyokat lépkedve szeltem a lépcsőfokokat a szobám felé, majd ledobtam magam az ágyra és megnyugodtam. Elsötétült előttem a világ, nem gondoltam a tavaly történtekre, nem gondoltam a megaláztatásokra és főképp nem a szívemben trónoló fájdalomra… aludtam. Sikerült és ez volt a legfontosabb.

Prológus

 Az éj sötét leple alatt mindenki idegennek tűnt, gázsprayt szorongatva lépkedtem a vizes aszfalton. Magas sarkaim tompa koppanásokat hagytak maguk után, mi igencsak idegesített. Hűvös levegő csapta meg a bőröm, szitkozódtam magamban a bőrkabát hiánya miatt. Fáradtan baktattam be iskolánk régimódi kapuján és ugyanilyen gyorsasággal sétáltam a monumentális fehér épület felé, min büszkén díszelgett a Rockledge felirat. A biztonsági őr unottan kérte el az irataimat, vontatott mozdulatokkal pillantott rájuk, majd adta vissza őket. Sietősen bólintott, tudatván -, bemehetek. Eleget tettem kérésének, tolni kezdtem az ajtót, mi nagy nehézségek árán ki is nyílt. Csuklómat masszírozva jártam a kihalt folyosón, hol elszórt cigi csikkeken, a szivárvány színeiben pompázó konfetti darabokon és üres sörös dobozokon kívül nem találtam mást. Régi, elcsépelt rock sláger pörgős dallama csapta meg a fülem az aula felől, talán kissé felszabadultabb hangulatban kullogtam arra, egy nyílászáró választott el az őrjöngő tömegtől. Tudtam, mire számíthatok, de ez még az én számításaimat is felülmúlta. Elszabadult a pokol. Mindenfelé részeg elsőévesek kecsegtették gyér tánctudásukat, a végzősök látszólag nem spóroltak az alkohollal… sem a chipsszel. Sokkal inkább hasonlított az egész egy egyetemi partihoz, mintsem egy gimis évnyitó bálhoz. Ezen gondolatok társaságában trappoltam le a lépcsőn, a színpadon elhelyezkedő sulifát kezdtem mustrálni. Az igazgató családias környezettel csalogatja ide a naiv tiniket, mindez talán ki is merül annyiban, hogy kartonból készített fán csüng minden taplókép… hm, igazán családias! Fülsüketítő sikongás hallatszott az italos pult felől, én pedig kíváncsiságomat megcsillogtatva odamentem. Mint kiderült, versenyt rendeztek ivászatból és Bonnie benevezett engem.

- Elő szülinapi ajándék, ajánlom, hogy megnyerd! – rebegtette gyönyörű, hosszú szempilláit, mire a közelemben lévő srácok azonnal felfigyeltek és nyál csorgatva bámulták őt. Szem forgatva fordultam a pult felé, igazából barátnőm mindig tudja, mi kell nekem. Nem jött rosszul az alkohol, egy hangos Mehet a menet!  kiáltás után könnyen gurítottam le két felest. A rövidital nehezen csúszott le kiszáradt torkomon -, végigégetve azt. Kétségbeesetten tekintettem körbe, sokak már megitták az eléjük tett adagot, így fintorogva ám, de lenyeltem a maradék kettőt. Pár másodperccel ezután sípszó fülsüketítő zaja csapta meg a fülem, majd a bírónak kikiáltott végzős srác szomorúan jelentette be, hogy Agatha Escanderian -, avagy az utolsó kiesett. A szőke lány ajkát biggyesztve állt fel a magas bárszékről, majd elveszett a tömegben.
Második menet! – kiáltotta a fiú, majd ezután elénk csúsztattak hat vodkát… töményen. Hatalmasat nyeltem, mielőtt az első pohár égető nedűt lehúztam, majd gondolkodás nélkül sikerült még kettőt. Ekkor már a fejembe szállt, az átlátszó ital bódító ízére vágytam és engedtem is a kísértésnek. Könnyen ittam meg a negyediket, majd az ötödiket is, mire az utolsóhoz értem, már röhögve tekintgettem versenytársaimra. Ismét sípszó hallatta magát, mi erősen fejbevágott, halántékomat masszírozva figyeltem, amint egy kigyúrt alak feláll, majd lassan elsétál. A harmadik menetben egy egész üveg whiskyt kellett elfogyasztanunk, a kihívás kissé megrémisztett, de némileg oldott hangulatban vágtam bele. Az aránylag gyengébb piának már az ízét sem éreztem, csupán szervezetem visított még egy kortyért. A kívántnál többet nyújtottam neki, az üveg aljára néztem. Mikor flakon tartalma a feléhez ért, émelyegtem. Már nem kívántam a barna löttyöt, ezért lecsaptam a pultra és nemes egyszerűséggel távoztam. Lassan botorkáltam az ismeretlen arcok között, majd magával sodort a zene hulláma, vadul táncoltam. Olyanná váltam, mint akiken egy órával ezelőtt nevettem. Egy férfi kapta el a kezem, majd a táncparkett felé vezetett. Vihogva követtem, odaérvén mögém állt és lassan mozogni kezdtünk. Magával vitt a zene, bódító, sötét érzés lett úrrá rajtam, ennyire még sosem voltam becsiccsentve. Fejemet rázva pásztáztam a tömeget, de körül vettek az idegenek. Dühösen másztam ki az ismeretlen srác kezei közül és a folyosó felé vettem az irányt. Szédelegve baktattam a mosdó felé, rögtön a legelsőbe besétáltam. Rettentően hányingerem volt, mégsem akart távozni a szervezetemből, ezért az udvar felé vettem az irányt, hogy rágyújtsak. Néhány szekrénybe belekapaszkodtam a hepehupás úton, de végül épségben kiértem az ajtó elé. Furcsállottam, hogy a biztonsági ember eltűnt, de nem törődtem vele. Könnyedén huppantam le a lépcső legfelső fokára, majd idegesen lehúztam lábaimról barna magassarkúmat, s egyszerű mozdulattal a legközelebb elhelyezkedő bokor felé dobtam. A meggyötört, kék dobozból kihalásztam egy cigarettát és a gyújtót is. A számhoz emeltem az apró fém tárgyat, mit Olaszországban vettem. Miután nagy nehézségek árán lángra kapott, ezzel égetve a fehér rúdban elhelyezkedő dohányt -, eldobtam. Mélyen szívtam bele nikotinbombába, mi méregként áradt szét fáradt testemben. Számmal o alakot formáltam, de az enyhe szellő miatt nem sikerült karikát fújnom a gyönyörű, fehér füstből, ezért az elszállt, s elveszett a sötétségben. Kissé megnyugodtam, egy gondolatfoszlány suhant át elmémben, miszerint haza kéne mennem, de ekkor megláttam egy férfit, ki felém közeledett. Részegen bátor voltam, megbabonázva bámultam a vékony alakot… kecses léptekkel járt, nem sokkal később mellettem termett. Nem szólalt meg, csupán leült és a távolba nézett. Érdeklődve mustráltam, közben tüdőztem, tekintetem elidőzött gyönyörű vonásain. Göndör fürtjei a homlokára omlottak, ádámcsutkája láthatóan mozgott, miközben nyelt. Felém nyúlt, nem értettem gesztusát. Néhány másodperc dermedten ülés után rájöttem, hogy a cigarettám kell neki. Eleget tettem kérésének, a kezébe nyomtam, s ő egy elégedett vigyor társaságában a szájához emelte, tüdőzött, majd eldobta.
- Nyálasan szívod a cigit – mély, rekedtes hangja úgy vágott belém, akár egy fejsze. Megijedtem tőle… nem tűnt rendes alaknak. Egy ártatlan mondata is mély megborzongással töltött el, rövides gondolatmenetemből a szorítása szakított ki. A vállamon pihentette hatalmas kezét, majd egyre durvábbá vált érintése. Magához húzott, pimasz félmosoly ült ki ajkaira, majd kinyitotta azt, mintha mondani szeretett volna valamit. – Úgy sajnálom, Emily… meg kell tennem – az utolsó szó kimondása után a másodperc tört része alatt az orromhoz nyomott egy bódító illatú rongyot. A következő képkocka, mire emlékszem, a hideg… hideg szél simogatta a bőröm, odalent is. Meztelenül voltam. Egy fájdalmas, szinte idegőrlő, forró döfés után csak a sötétség volt, mi megtöltötte előttem a világot...